Régi vitám szerkesztő kollégáimmal, milyen műsort kell adnia egy televíziónak. Olyat, amilyet a néző (gondolunk, hogy) akar, vagy olyat, amilyet a hatalom támogat, vagy olyat, amely a készítők szerint étéket hordoz. Ez a három ritkán esik egybe. Az álláspontom mindig ugyanaz: nem lehet hülyének nézni a közönséget, mert egy idő után érzéketlenné válik a minőségre. Rendszerint egyedül maradok a véleményemmel. A József Attila Színház Az imposztor című előadásának fontos kérdései közt ez is ott van. Tetszik a válaszuk.

Az 1800-as évekbeli Vilnában egy közepesen rosszul játszó társulathoz vendégművész érkezik, akit nagyon várnak. Ki azért, hogy tanuljon tőle, ki azért, hogy nevével behozza a közönséget, ki pedig azért, hogy mint egy nemzeti forradalmár felszítsa a tüzet a folyton változó megszállóktól ugyan, de állandó elnyomásban élő lengyel közösségben. Megérkezik a vendégjátékra, saját operájának előadása helyett beugrónak Molière Tartuffe-jébe címszereplőként. Legombolja a nagy pénzt, majd csendben, észrevétlenül, ahogy érkezett, távozik is. Ám a kettő között életek és sorsok vesznek teljes fordulatot.

Az előadást 2021 januárjában akarta bemutatni az angyalföldi színház, de a világjárvány meghiúsította már a próbafolyamatot is, így csak 2022. április 9-én tartották meg a premiert Benedek Miklóssal a főszerepben. Az időzítés a lehető legtökéletesebb volt. Orosz befolyás, politikai hatalomgyakorlás, pártfunkcionáriusok beleszólása a művészetbe, és az egésztől émelygő színházi közeg. A félreértés elkerülése végett hangsúlyozom, ez Spiró György drámájának kontextusa…

(Spiró György egyébiránt Feleségverseny című regényében részletesen leírta a disztópikus Magyarországon kivetett kamatyadót, amelyen lehetett mosolyogni, ám a valóságos Magyarországon mintha ötletet nyertek volna belőle az illetékesek és eredményeskamatyadó-visszatérítést vezettek be családi adóvisszatérítés címen. Kamatymentesség esetén viszont, vagyis gyermek nélkül, semmi jóra nem számíthat az ember. Lehet, hogy ez nem is a valós Magyarországon történik, csak egy újabb Spiró drámában ücsörgünk éppen?)

Megérkezik a vendégművész. Azaz egy élete delelőjén jóval túl lévő legenda, egy óriás. Legalábbis a neve. Bogusławski. Benedek Miklós hosszú tweed kabátban, kalapban, nagy utazó táskával sétál be az üres színházba. Egy húsz centi magas dobogó középen – ez a színpad – körben ki-be fordítgatott paravánok, lelógó zsinórok, halvány fény, miközben a nézőtér teljes világosságban marad. Némán nézelődik körbe, értetlenül, kissé zavartan. Lassú, megfontolt, enyhén hajlott hátú idős ember. Talán eltévedt. A díszletmunkás és kellékes igazítja útba, akik felvilágosítják róla, ki is az a Bogusławski, akit ők várnak. Egy forradalmár. Egy üldözött művész, akit a rendszer el akar némítani, de ő mindenfelé elmegy és szítja a lángot. Valóban ilyen?

Benedek Miklós/Bogusławski Fotók: József Attila Színház

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, Benedek Miklós az előadás egészében elegáns, alázatos, hatalmas még némán is. Nincs semmi különös a játékában – és ez a titok, erről szól a darab. Maga a színház van minden lélegzetvételében, pillantásában, gunyorosan kitátott szájában, mosolyában, mozdulataiban. A szövegét magoló jelenetet kötelező tananyaggá tenném minden színi tanodában, egyetemen, de kommunikációs tréningen is. Egyszerre szánandó, ahogy nem képes megjegyezni, huncut, ahogy a színpad szélén kuporogva beleles a szövegkönyvbe, szenvedélyes, ahogy maga iránti dühében földhöz vágja a példányt. Mindezt hosszú percekig, egy pillanatra sem vontatottan. A legapróbb rezzenéseiben és nagymonológjaiban egyaránt a színházról tanít. A próba során megismeri a társulatot, akik emberi szokás szerint mint idegennel, sokkal őszintébbek, mint azt egy gyanakvó ilyen (azaz olyan) korban ismerősökkel megengedik maguknak. Megismeri Lábodi Ádám színészét, Rybakot, aki igazából drámaíró, vagy még ő maga sem tudja, de rendező lehetne igazán. De hát a hatalomtól butított közönségnek minek színházat csinálni…? A tükör kavalkád performansza egyszerre hat komikusan, meglepően, majd a magyarázatot követően elgondolkodtatóan. Lázadó lelkületű, gondolkodó. Magára irányítja a figyelmet akkor is, amikor csak a színpad szélén elhelyezett páholyban ül és issza a Mester, Bogusławski szavait. Bagó Bertalan rendezőt dicséri minden néma reakció, a társulat rezdülései, mozdulatai a háttérben, az egymásra figyelésük. Vall magáról és a helyzetről az Újréti László által megformált Skibiński is. A félrészeg, sokat látott színész elkeseredetten és kiábrándulva mondja, hogy nem az a baj, hogy minden rossz, hanem, hogy már az illúzió sincs meg, hogy jobb legyen. Alig két-három perces monológja húsbavágó. Ahogy a felesége, Skibińska intése is, melyet a Mesterhez intéz. Szabó Gabi komoly-keserűen figyelmezteti a vendégművészt, itt nincs helye az értelmezett jellemeknek, a mély mondanivalónak, semminek, ami új, ami a megszokottól eltérő, mert ilyen a közönség, ilyen az egész kor. Nem érdemes jó színházat csinálni. Zöld Csaba vezető színészét, Rogowszkit is kicsit megismeri, bár nem őszinte vallomásából, csupán viselkedéséből. Önnön magától eltelve törleszkedik az igazgatóhoz, a kritikushoz, de fél Szibériától. (Elnézést a mellettem ülőktől, hogy itt hangosan felröhögtem, de nem lehet nem felröhögni, hisz a Szibériai csárdás jelenetei élénken élnek bennem, amelyben Zöld Csaba hadifogolyként is „megkúszatja” az alárendeltjét, aki picsog… Bár inkább nem is kérek elnézést, mert egy színházban megidősödött arrogáns illető ült mellettem, akinek a telefonja csak a legdrámaibb jelenetekben szólalt meg, de akkor legalább jó hangosan és villogó vakuval, hogy lenémítás után is jól észrevehető legyen.) Talán Zöld Csaba élezte ki leginkább a ripacskodást, énekbe forduló, óbégató intonációjával, nagy mozdulataival, alázatoskodó kiszólásaival. És ő az egyetlen, akinél nem derül ki, vajon tényleg jó színész akar-e lenni, hatással volt-e rá Bogusławski. Nem tudni, ő valóban szívből akar-e színházat csinálni.

Külön figyelmet érdemel Nemcsák Károly direktor alakítása. Lukács Dániel díszletmunkása épp úgy jellemzi az vilnai igazgatót, ahogy én szoktam a közepesen jó színészeket: ő is színész, csak nem olyan. Nemcsák nagyon eltalálja a hangot. Indulatosság és kimértség között játszik, minden alkalommal összerezzen, ha háta mögül hozzászólnak, miközben szenved a cenzúrától, félelemből erőszakosan védi annak minden indoklását. Végül mégis hitetlenkedve, de büszkén, tántorogva felállva örül, hogy az ő nevét is skandálta a felkelő tömeg. Érdemes színházat csinálni.

Az előadás számos erős kulcsmondatot mond ki, legfőképp a színházról. Az idősödő színésznőt formáló Vándor Éva kapja az egyik legjobbat: mindig lesz egy (elnyomó uralkodói) kép (a falon, aki előtt meg kell hajolni), de mindig lesz színház is. Szóbeli pengeváltásai Zöld Csaba Rogowszkijával pergők, élményszámba mennek. Megrendítő vallomás Molnár Zsuzsa súgónőjének esdeklése is: mindenét a színháznak szentelte, ő itt él a falak között. És fájdalmasan tárja fel a mindenkori színházcsinálók motivációját Újvári Zoltán is, aki színészként a szabóságot is viszi, mert mindenki más elment, hisz ebből nem lehet megélni. De mégis színházat kell csinálni.

A három felvonásban játszott előadás során kirajzolódik egy társulat küzdelmes élete. Szeretik és utálják egymást. Pikali Gerda Kamińska asszonyának nagy szíve van, így ő többet tud szeretni: színész férjét és direktor szeretőjét, és ki tudja, még kit. Ebbe a sorba venné fel az agg színészt is, ha elvinné magával. Mert itt ugyan megvan mindene – ő az egyedüli, aki nem szűkölködik, a politika is szereti, rajong érte a közönség – mégis nyomorúság az egész, mert itt nem kell jól játszani. És mert nem kell, már nem is tudnak és nem is akarnak. Pikali Gerda nagy gesztusokkal, harsányan adja elő, mekkora színésznő, csak akkor vált őszinte, visszafogott hangszínre, mikor a Mesternek könyörög: vigye el innen. Így nem lehet színházat csinálni.

JHorváth-Sebestyén Sándor a tőle megszokott módon nemcsak a karakter pillanatokban ragadja meg a figyelmet, de az olyan helyzetekben is, mikor arcára kiül, hogy hiába titkolja maga elől is, pontosan tudja, hogy felesége megcsalja. Fila Balázs az alattomos besúgó ügyelő szerepében behízelgő, rémült, de utasítgató. A pislákoló gyertya alakításáért különdíjra jelölöm. A fairplay díjra pedig Jónás Andreát, aki alázatosan hozza-viszi a szövegkönyvet.

Fekete Gábor Damseként az összpontosító színész, aki nagyon akarja, hogy jó legyen, és meg is tesz érte mindent. Az üresjáratban például fekvőtámaszokat nyom. Hangosan. Sokat. Pont annyit és pont olyan hangosan, hogy tényleg nagyon jó. Quintus Konrád kritikusa behízelgő, arrogáns. Parádés bemutatása ennek, ahogy a Kaszás Géza formálta Gubernátor tábornoknak tolmácsol, pontatlanul, ahogy – rosszul gondolva – az érdekei diktálják. A katona szerepében Kaszás daliás, pont annyira lekezelő, amennyire visszataszító, mikor megsimogatja Kovalik Ágnes fiatal színésznőjének arcát. Az említett Lukács Dániel és Kiss Gábor kettőse helyezi keretbe Bogusławski vendégjátékát. A fiatal műszakos úgy várja a nagy színészt, mintha – egy kis idő és képzavarral élve – Zorro vagy Che Guevara érkezne, s végül úgy mesélnek a történtekről, mintha tényleg egy álruhás hőst láttak volna vendégül. Mélyen átérezhető Lukács gesztusa a nagy színész felé, hogy nem kér tőle semmit, inkább ő adja oda egy féltett családi ereklyéjét. Nagy öleléseiben annak az illúziónak az ereje munkál, melyet Újréti László öregedő színésze kiveszni lát…

A műnek van egy kis Mefisztó parafrázis érzete. A súgónő féltő anyáskodása a lázadó Rybak felett, a gubernátor alakja, és ahogy azt mondja: ez csak egy szíííínééész. Mégis, a Mefisztóval ellentétben itt a meg nem alkuvás áll a középpontban.

Megérkezik egy sokak szerint kiöregedett színész, akitől elvették a színházát, betiltották a darabjait, nem játsszák fordításait, és nagyon sok pénzért kell vendégjátékokat vállalnia a világ végén. Ezért jön ide is, aztán elönti a színház iránti szenvedély, amelyhez kellenek a többiek. Ahogy megismeri a társulatot, belátja, hogy valamilyen módon mindenki a színházért él. Onnan kap – ha fizetést nem is, de – erőt, hogy elviselje az elnyomást, a néphülyítést. Elkezdi hát átadni nekik mindazt, amiért ő él. Hogy nem lehet, hogy hülyének nézzük a nézőt. A színház többet érdemel, mint hogy a politika szintjére silányítsuk. Mert bármilyen is a nézőközönség, megérzi, ha nem őszinte egy alakítás. Mindezt szenvedélyesen, az eleganciából kivetkőzve, magából kikelve ordítja a direktor arcába.

Ismertem egy ilyen színházcsinálót. Akit zajos sikerek után sem fogadtak be sehova. Lekezelően beszéltek róla. Kérték a fordításait, de nem játszották a darabjait. Kiebrudalták a színházából. Ő mégis, utolsó leheletéig színházat csinált. Saját kezűleg verte be a szögeket a díszletbe. De sosem hazudtolta meg önmagát. Volt ilyen. És ma is vannak ilyenek.  

A második szünetben többen távoztak, nevetgélve utalva a darabban elhangzottakra: én ehhez hülye vagyok. Hát, lehet. Ajánlom nekik, és mindenkinek, hogy fussanak neki (újra) ennek az előadásnak, mert megéri. Mert úgy beszél politikáról, hatalomról, színházról, jelenről, hogy nem helyezi a jelenbe, mégis felismerhető benne minden és mindenki, kikacsint, nevet magán, velünk kesereg magunkon. Miközben tanúi lehetünk egy igazi nagy színész nagy alakításának.  

Sokat keressük, mitől jó egy előadás. Magyarázhatnánk Vereczkei Rita kortalan, de mégis korhoz illőnek érzett jelmezeivel, vagy a komor, haldokló színház belsejét mutató díszlettel. Akár Bagó Bertalan kimunkált, régóta várt, falat kenyérrel felérő rendezésével. De indokolhatnánk Benedek Miklós és a társulat remeklésével és a hibátlan műszakkal is. Mégis talán azzal lehet leginkább, hogy elhisszük, mindez őszinte volt. Elhisszük, hogy ez a társulat azt gondolja: színházat csinálni KELL. Minden körülmények között. Erről szól a József Attila Színház egész évada, hogy színházat akarnak csinálni, két év járvány okozta bizonytalanság után, mindenféle befolyás ellenére és attól mentesen, szenvedélyesen, okosan. Érvényeset, mait, bátor színházat. És azt csinálnak. Egy nagyon jó társulattal.

Az előadás színlapja: https://jozsefattilaszinhaz.hu/eloadas/az-imposztor/

jegyvásárlás: https://jozsefattilaszinhaz.jegy.hu/program/az-imposztor-118330