peszterblog

Játszani háborút háborús időkben. 1915-ben így született a Csárdáskirálynő, és 107 évvel később így játssza a Szibériai csárdást a József Attila Színház. A darabot 2021 októberében mutatták be, és mindenfajta újrarendezés nélkül egyik napról a másikra másképp szólalt meg 2022 februárjában. A súlyos mondatok még súlyosabbak, a poénok még élesebbek, a kérdések még erősebbek lettek. Miközben a társulat koncentráltan, manírtól mentesen, alázatosan, de magával ragadva segít felszakítani a letapadt szorongást, kiszabadítani a beszorult feszültséget, engedi beszűrődni az aktualitást, mégis kiszakít a valóságból.

Először február 19-én láttam az előadást. Hazafelé arról beszéltem édesanyámnak, ijesztő, hogy hamarosan igazából is elhangozhat Müller Áron karmester mondata: új Bóni áll be a Csárdáskirálynőbe, mert az előzőt besorozták. Alig négy éjszaka telt el, és az orosz hadsereg lerohanta Ukrajnát, és félelmetesen valóságossá vált a gondolat, meddig lehet a színház a játék helye, és mikor válik óvóhellyé, kórházzá, hadiszállássá.

Civil foglalkozásomból adódóan hetekig a háború következményeit szemléltem a határnál, a pályaudvaron, a menekültszállásokon. Menekülő anyukákat gyerekekkel, idős házaspárokat életük munkáját hátrahagyva egy hátizsákkal, nigériai diákokat, akik hazamenekültek saját békétlen, mégis biztonságosabbnak érzett országukba, Ukrajnába befogadott egykori menekülteket, akik néhány éven belül a második háború elől futnak. Nem volt idő összetörni. Nem volt idő sírni. Tettük a dolgunkat, nappal, éjszaka, hétvégén, ünnepnap, mert ez a feladatunk. S amikor úgy megtelik az ember, hogy már nincs hova pakolni a lelkében a történeteket, KI KELL SZAKADNI BELŐLE. Éppen ebben az állapotomban érkezett el két év várakozás után a Madách Színház Les Miserables – A Nyomorultak szériája, a József Attila Színház Portugál bemutatója, az Édeskettes hármasban pótelőadása a 6szín Teátrumban. Néhány óra feledés – gondoltam, reméltem. A legmegrázóbb Nyomorultak előadást láttam Zöld Csaba és Debreczeny Csaba főszereplésével, és szétdurrant a szorongás egy része. Elfelejtettem mindent két és fél órára Földes Eszter és Peller Károly szerelmes komédiájával. Lelassultam a Portugáltól. És valami feledés félét vártam a Szibériai csárdástól is. Mégis egészen mást kaptam: hogy mindenkinek megvannak a maga dilemmái ebben a helyzetben, de „Nem picsog! Csinálja!”

Tasnádi István darabját 2015-ben Nyíregyházán, majd 2019-ben Győrött mutatták be. Két fővárosi színház, a Víg és a József Attila versengett a jogokért, melyeket utóbbi kapott meg – hála Istennek, teszem hozzá gyorsan, mert itt el is tudják énekelni az összes szerepet. A mű alapja igaz történet, a szibériai hadifogolytáborba hurcolt magyar katonáknak színre kellett vinni Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettjét az orosz katonák örömére, és persze saját szórakoztatásukra. Tasnádi darabjában a sikerért nem taps, hanem szabadulás jár a foglyoknak. Bár a zenés dráma számos veszélyes ziccert tartogat – férfiak női szerepekben, karakterek elrajzolása, eltúlzott gegek – a József Attila Színház társulata Hargitai Iván értő rendezésében kiváló arányérzékkel nyúl a darab humorához, és miközben a kuncogástól a nyíltszíni tapsig menő hahotázásig játszanak, nem veszik el a könnyedség mögött a szenvedés, a fájdalom, a rezignáltság, a csalás, a csalódás, az egyéni és egyetemes tragédia sem. Ezt erősíti az előadás egészét végig kísérő zene, Kálmán Imre melódiái, azok zenei témái karakterekhez, szituációkhoz illeszkedően, hangszeren és énekhangon kiválóan megszólaltatva.

Lábodi Ádám Müller Áronja a darab során eljut a magát felsőbbrendűnek érző sztárkarmester pózából imádott darabja alázatos szolgálójáig, akinek a szabadságánál is többet jelent, hogy jó legyen az előadás. A fogolytáborban percről percre betegebbnek és kimerültebbnek látszik, míg végül összeesik, és a gyengélkedő padlóján is arról beszél, nem szökhet meg, mert a társulatának éppen premierje van. Szívet tépő, ahogy elcsigázottan megindul a bemutatóra a szabadságot jelentő vonat helyett. A karmester primadonnája, Mizzi Günther is hasonló nagy lelki utat jár be. A könnyed flörtök után halálos komolyan kell megalkudjon a testére és vőlegénye életére először Quintus Konrád erős és alattomos Kaltenberg tábornokával, majd a csak hangként megjelenő Chapajev bolsevik parancsnokkal. Kulcsár Viktória és az előadás egyik legmegrázóbb pillanata, amikor gyásztól megrendülten, remegő kézzel, sírva omlik össze Sylvia belépőjében.

A mű mély drámáját éppen ezek, a háttérben árnyékjátékkal megmutatott, vagy félig elmondott, jórészt gesztusokkal eljátszott epizódok adják. Fila Balázs, a színészi álmokat dédelgető, a női szerepet gyönyörű tenorján éneklő kellékes figurájának titkolt tífusza, Horváth Sebestyén Sándor géppuskalábú újságíróként besorozott Hériczének megkínzása. Chajnóczki Balázs monológja a Prédikátorok könyvéből a félsötét színpad szélén térdelve, halkan, feszült indulattal, mégis fájdalmasan szomorúan. „Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek, ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.”

Minden felhőtlen szórakoztató jelenetben ott feszül a dráma. Mikor Schlanger András előkelő századosa, a legmagasabb rangú fogolyként alázatosan szerepet kér, és a válogatón a nótaénekeseket karikírozó Ottlik Ádám parádés nótázása után a Szól a kakas már… kezdetű zsidó dalt elénekli, hogy hazamehessen a feleségéhez és két gyermekéhez. A válogatót félbeszakítja Zöld Csaba marcona Mocsai főhadnagya, aki színre lépésétől kemény katonaként, trágár közbeszólásokkal, szigorú felettesként van jelen. A hirtelen felcsattanó, hangos, egyenes derekú férfi három gyermekéért „picsogás” helyett beáll Cecília szerepébe. De nem kezd el női hangot és hanghordozást imitálva énekelgetni, bohóckodni, inkább mély, már-már basszusba forduló hangján énekli a hercegné dalát. És bár női ruhában, fehérre mázolt arccal, szőke parókában és nagy kalapban először nevetséges, mégis a szerepbeli szerepét komolyan véve játssza az elegáns úri nőt, hogy hazatérhessen.

Mentes minden ripacskodástól az előadás többi női karaktert alakító színésze is, ugyanakkor megmutatják egy-egy mondattal, pillantással, egymás közti gesztussal, hogy bár elsősorban az életükért álltak be csepürágónak, mégis fontos lett nekik, hogy jó legyen az előadás. Ez a „komolyan vettség” ad súlyt az előadásnak. Hosszan lehetne elemezni Chajnóczky Balázs, Fila Balázs és Lábodi Ádám hármasát a válogatón, ahogy a tehetségkutatók közhelyeit puffogtatva, öncélú röhögcsélés helyett karakterben maradnak. Ahogy Zöld Csaba a néma jeleneteiben is feszült és szigorú. Ahogy a darab végén a halványan megvilágított, füsttel borított színpadon térdelve, a keserédes Te rongyos életet énekelve Fekete Gábor a pontosan felépített modoroskodás után mennyire megrendítően tölti meg fájdalommal és dühvel Edvin karakterét. Ahogy Lukács Dániel sztereotípiák nélkül kiválóan alakítja a cigány származású Petheő Zsigát, ahogy Szabó Gabi letisztultan elegáns úrinő, vagy ahogy Kónya Melinda naivaként beleszeret a fogolyba. De ennél is hosszabban lehetne zsörtölődni azon, hogy az ország egyik legjobb hangú színésznője, Jónás Andrea már a sokadik mellékszerepben látható, ahelyett, ami a tehetségénél fogva megilletné. Érthetetlen pazarlás!!

Ma talán mégis megengedhető a mű azon kérdését hangsúlyozni, hogy egy háborús helyzetben mindenki vesztes. Gazdag Tibor táborparancsnoka is, aki az egészet utálja, és sokkal szívesebben lenne a pétervári színházban. A foglyok is és a hátország is. A könnyednek tűnő komédiázás közben, a saját hangszereiken élőben zenélő színészek alakításában, Horesnyi Balázs Orfeumot idéző, egyképes, változatlan díszletében, Kárpáti Enikő korhű jelmezeiben, a Fülöp Dániel karmester vezette ötfős zenekar kíséretében fülsüketítően hangosak a kérdések. Mire képes az ember az életéért, a szeretteiért, a szabadságáért? Van-e vége a háborúnak? A megmenekülés szabadságot is jelent-e? Mire jó a színház, a művészet?

„Ezen nem múlik semmi. Ettől nem fog megállni holnap ez az egész. Akinek segít, segít.” – mondta Lábodi Ádám március 22-én a Szibériai csárdás előadás utáni beszélgetésen, melyen a rendező, Hargitai Iván kérdezte az előadás szereplőit arról, milyen háborút játszani egy háború szomszédságában. Félig igaza van Lábodinak. Egy színházi előadástól nem változik meg a világ, viszont, ahogy később Zöld Csaba mondta – „Az ember muszáj, hogy találjon valamit, hogy ne őrüljön meg egy ilyen szituációban.” És van néhány ember, aki esténként azért koptatja a színházak székeit, mert nekik ez az a valami. Müller Péter írta a Dávid királyban: „Színházat csinálunk… Tudják, mit jelent ez? Hogy átvarázsoljuk ezt a nyomorúságos, szar életünket.” Kedves Ádám, kedves színházcsinálók, alkotók, műszak, öltöztetők, bérszámfejtők, ezért van értelme, hogy csináljátok!

2022.02.19. és 2022.03.22.

Szereplők

Müller Áron, karmester

Lábodi Ádám

Mizzi Günther, primadonna

Kulcsár Viktória

Kaltenberg tábornok

Quintus Konrád

Kálmán Imre, zeneszerző

Újvári Zoltán

Sára nővér

Auksz Éva

Mocsai főhadnagy

Zöld Csaba

Bóni a színházban/ Vass Jenő

Fekete Gábor

Markovits főhadnagy

Tóth Tibor

Petheő Zsiga

Lukács Dániel

Minyó Attila

Fila Balázs

Kollár László

Chajnóczki Balázs

Pincér/ Trenkó

Galkó Balázs

Migray Péter

Ottlik Ádám

Imrei százados

Schlanger András

Héricz, újságíró

Horváth Sebestyén Sándor

Holotkov tábornok

Gazdag Tibor

Holotkova

Szabó Gabi

Dina Holotkova

Kónya Merlin Renáta

Serevszkij adjutáns

Blazsovszky Ákos

Orosz tiszt/ Orosz őr

Katona Zsolt

Szemjonov hetman

Botár Endre

Kaltenberg adjutánsa

Horváth Ádám

Öltöztetőnő

Jónás Andrea

Táncosok

Csonka Ildikó

Jakab Zsanett

Lámfalusy Szafíra Zoé

Tonhaizer Tünde

Veres Dóra

Horváth Ádám

Czakó Gábor

Köpösdi Ádám

Mocsár Patrik

Zenészek

Bartek-Rozsnyói Judit / Szentimrei Noémi

Bartek Zsolt / Tóth Csaba

Ferenczi János / Peresztegi Attila

Nagy Zsolt / Papp Dániel

Alkotók

Rendező: Hargitai Iván

Díszlet: Horesnyi Balázs

Jelmez: Kárpáti Enikő

Dramaturg: Szokolai Brigitta

Zenei vezető, karmester: Kéménczy Antal

Karmester: Fülöp Dániel Erik

Koreográfus: Góbi Rita

Koreográfus-asszisztens: Horváth Ádám

Súgó: Törőcsik Eszter

Ügyelő: Pethő Dávid

Rendezőasszisztens: Czipó Gabriella