Ma megint szóba került. Valahogy mindig szóba kerül. És nemcsak az irodában, és nemcsak érintettekkel. Beszélünk róla az utcán, a boltban, a kocsmában. Ajánljuk, ha gyerekeknek keresnek előadást, és ajánljuk, ha felnőttek kikapcsolódásra vágynak. Javasoljuk jobboldalra és tanácsoljuk baloldalra. Nem azért, mert egyértelműen remekmű lenne. Néhány igazán fülbemászó dallam persze van benne és három slágerdal is. A dalszövegek miatt sem lehetne rajongani, ha nem lenne mellettük egy zseniális szövegkönyv és nem egy tucat tiszta tekintetű, idealista, fiatal (inkább prózában erős, mint énekben) színész adná elő azokat. De mégis! Dacára a kínrímeknek, elhiszem, hogy ez a százszor tépett magyar grund a miénk, mi több: mi vagyunk a grund. A rendezés megengedi, hogy a Pásztorok vörös ingben legyenek, és ne narancsban (ezt a gondolatot egy beszélgetőtársamtól loptam, de megbocsájtotta, mert végül is a fiáról szépeket írtam 🙂 ). Nem azért, mert gyáva, sokkal inkább azért, mert aprólékos és precíz minden pillanatban. Világosan értjük, hogy hol vagyunk, és főleg, hogy Geréb mi vagyunk, Boka mi lehetnénk, és titokban valójában Nemecsek szeretnénk lenni… Hogy miért telt házas a bemutató óta Marton László rendezésében a Vígszínház színpadán A Pál utcai fiúk? Mert Dés László, Geszti Péter és Grecsó Krisztián zenés drámájának alapja azon kevés magyar művek egyike, mely része a világirodalmi kánonnak. Molnár Ferenc regénye, ahogy Shakespeare drámái, vagy Csehov darabjai, az emberről szól. Arról, akik vagyunk egy ügy körül. Akik benne vannak, akik szemlélői, és akik elárulói egy ügynek, egy grundnak, egy hazának. Ezt ragadta meg Marton rendezése, nem bántón aktualizálva, nem vak komondorokon viccelődve, nem a színpad közepén a világba kiáltva, mégis érthetően, átérezhetően, magával ragadóan. Khell Csörsz üres térbe helyezett, több funkciós díszletei, az iskolapaddá alakítható rámpák, az egyik oldalukon utcaképeket ábrázoló farakások, mind korhű érzetet keltenek, mégis, akár ma is állhatnának valamely osztályteremben vagy építkezési telken. Benedek Mari jelmezei, az élére vasalt nadrágok, a kikeményített ingek, a nyakkendők és az elmaradhatatlan kalapok, jól jelzik azt, ahogy ezek a fiúk élni próbálnak: fiatal suhanc létükre felnőtt férfiként. És elhisszük, hogy azok. Tudjuk, hogy a kék üveggolyónál sokkal többet vesznek el a Pásztorok típusú alvezérek. Azt viszont már nehezen hisszük el, hogy Áts Feri ezt visszaadja… Marton László jól bánik a fiatal színészekkel, ami talán nem is volt olyan nehéz, hiszen mindannyian be akarják bizonyítani, hogy övék ez a színpadnak nevezett grund. A Pál utcai fiúk alakjaira tehetséges ifjoncokat választott a rendező. Nem törekedett arra, hogy tizenévesek benyomását keltsék: érett középiskolások, akikben ott bujkál a játszadozó kisgyermek. A Bokát játszó Wunderlich József határozottsága, fittsége és kiváló énekhangja révén követhető hadvezér. A grundon a megválasztásakor testtartásából, hangsúlyaiból érezhető fölénye, mely nem lekezelő, de erőskezű vezetővé teszi. Érzékenysége minden Nemecsekkel folytatott dialógusában érződik, gesztusai és gyöngédsége egy nagy testvér óvó odafigyelését idézik. Barátja halálakor megrázó a fájdalma. A fahasábokon ugrálva, remekül énekelve (bár az ugrálás és érzelmi kitörések közt el-elcsúszik/csuklik a hangja) vezeti a csapatot, adja a ritmust. Az első jelenettől mozgás és ütemes hangkeltés kíséri az előadást. A fiúk dobolnak, tapsolnak, dobbantanak, hangszerként használva a díszletet és saját testüket, amivel felerősítik a darab zeneiségét, fiatalos hangulatot teremtenek, összhangot éreztetnek és magukkal vonják a közönséget. Horváth Csaba koreográfiája lendületes és erőteljes, előre viszi a cselekményt. Csapó Attila becsvágyó Geréb figurája sértődött, de felnőttes hanghordozásával inkább szánandó, mint utálatkeltő. Bokával közös duettjük során mozgásában, gesztusaiban és hangjában nagy érzelmi ívet bejárva, a bocsánatkéréstől jut el a végső árulásig. Bűnhődése sajnos kimarad az előadásból, pedig Csapó Attilától szívesen látnánk a megtörten megtért Geréb pillanatait. A Pál utcai fiúk kétségkívül legszerethetőbb alakja Nemecsek Ernő, akit Vecsei Miklós formál meg a darabban. Összehúzott vállakkal, kissé bő ruháiban a gyenge, de nem gyáva kisfiú, akinek bár első találkozásukkor bent szakad a szava Áts Ferivel szemben, mégis bátran vállalja a fürdetést a Füvész kertben. A mű dramaturgiájának egyetlen hiányossága, hogy nem érthető Nemecsek motivációja, mikor visszatér a Vörös ingesekhez. Vecsei azonban ezt a hiányt átugorva szívbe markolóan adja elő a darab egyik legjobban sikerült dalát. A marcona kiállású, katonai egyenruhát idéző öltözetben őt körülálló nagyfiúk között magát kihúzva, határozottan vágja Geréb szemébe, hogy jobb volt megfürdeni a jéghideg vízben, mint árulónak lenni. Mert “a szégyen egy folt a bőr alatt, mely nem szárad fel soha nap, benned marad.” A fiatal színész átható ártatlansággal mutatja meg Nemecsek félelmét, elszántságát, és végül halálát. És bár a vég pillanata egész estés alakításától eltérően kissé iskolás mozdulatokkal jön el, mégis aprólékosan kielemzett karakterjátszása a darab legjobbjává emeli. Hasonlóan alaposan felépített játékkal jeleníti meg a Pál utcai fiúk karaktereit Király Dániel Csónakos szerepében, Tóth András Kolnayként, Zoltán Áron Barabás bőrébe bújva, a Weiszt alakító Szántó Balázs, a Richtert életvidáman hozó Csiby Gergely, Cseleként Medveczky Balázs és Kovács Olivér, aki Leszik karakterét játssza. A Gitt Egyletben felnőttesen bürokratikus, mégis gyermekien civakodó fiúk remekül egymásra hangolódva domborítják ki Grecsó Krisztián virtuóz szövegét, mely minden mondatában Molnár Ferenc stílusát idézi. A gitt elkobzásakor is, ahogy minden jelenetében, Fesztbaum Béla alázatosan aládolgozik a fiataloknak. Időnként görnyedt hátával, lassú és választékos beszédével, szerethető Rácz tanár úr. A darab másik felnőtt szereplője, Gados Béla, a grund őreként jó ütemérzékkel vesz részt a fiúk játékában, majd vágja fejükhöz a valóságot: volt grund, lesz ház, mindig is így volt és így is lesz.
Az előadás gyenge pontja a Vörös ingesek vezére. Míg a kemény fiúk csapata mozgásban és összhangban harcias, valóban militáris jellegű, köszönhetően a gyakorlatozó jeleneteknek, a vezényszavaknak és a katonai indulók dallamára írott, kecskerímektől hemzsegő csasztuskájuknak, vezérük mégis erőtlen. Józan László jóval idősebb társainál, és mozdulataiban, alakításában inkább csak mímeli az erőskezű vezetőt. Jelenléte súlytalan, hangsúlyai nyeglék, mozgása érzékelhetően kiszámított. Néhány utcányira a Madách Színháztól és a Pesti Broadwaytől, egy zenés darabban nem megengedhető, hogy a színpadon “megússzanak” mozdulatokat vagy hangokat, ahogy azt a Pásztorokat alakító Ember Márk és Nádas Gábor, valamint a Vörös ingesek vezére teszi. De talán ettől lesz mégis nagyon ikonikusan mai ez a vezetőség. A Pásztorok párosa pedig az éneket leszámítva jól életre keltik Molnár figuráit. A Vörös ingeseket alakító táncos és színész növedékek kara hatásos tömegmozgásokat produkál.
Marton László talán legjobb rendezői fogása az előadás tapsrendje. A szereplők visszatérnek és a rivalda szélén a közönség bevonásával újra eléneklik, sulykolják a darab nagy dalát: „Mért félnénk? Mért élnénk, ha nem egy álomért?…Gyere, mondd, hogy a grund mi vagyunk! Álljunk bele, ha kell, bármi jöjjön is el, Legyen szabad a grund! Véssük ide ma fel, hogy megmarad ez a hely, Vagy egyszer belehalunk!”. Telt házzal fut az előadás, estéről estére több száz fiatal és régebb óta fiatal néző hallgatja és énekli e sorokat. Legyenek még többen, érezzék, értsék. Tehát add át: Az utca neve Pál.