Drága Miklós Tibor! 


„Keresem a szót, keresem a hangot…” Találkozásunk első pillanatában megpusziltál, kérted, tegezzelek, és nehogy tanár úrnak, vagy igazgató úrnak szólítsalak. “Tibi vagyok.”…” “Nem számít, hogy hány év messzeség, az a perc ma sem múlt el még.” De jó volt Téged hallgatni. Olyan büszke voltam rá, hogy én készíthettem el azt az interjút, amiben ezt mondtad: “Inkább lemondok mindenféle díjazásról, csak menjünk előre, a fiatalok, a szakma, a műfaj. Csak próbáljunk meg értéket felmutatni, hosszan tartó élményt, meghatározó pillanatokat adni.” Igen, ez voltál Te, drága Tibor! És Anikó, aki Veled tartott minden “őrült vállalkozásodban.” 

Mennyi-mennyi csoda született a te kezed által, pontosabban a te szíved által.

Köszönök mindent. Azok nevében is, akik nem köszönték meg neked. Köszönöm a sok kimondhatatlant, amit helyettünk kimondtál. Köszönöm a könyvet, ma is féltve őrzöm. Köszönöm az albumot, ma is az asztalomon van, hogy kéznél legyen. Köszönöm, hogy mindig ott voltál, ha igaz szavakra volt szükség. Köszönöm, hogy alázatosan tűrted, mikor nem fogadtak, mikor visszautasítottak, mikor elfelejtettek… “Úgy tűnt, hogy értünk mindent. De tőlünk most már messze jársz, hogy megértsük szavad. Bár ne volna túl késő és visszakaphatnánk. Mondd, kezdhetnénk-e újból?”
Bárcsak betartottam volna az ígéretemet… Bárcsak megjelentettem volna az utolsó interjúnkat… Bocsáss meg!!!
„Csillag voltál, azt mondják,/s nem vigyáztunk rád./Egy lélegzetnyi boldogság, ennyi volt tán,/ez volt az élet!”

Minden nap titkos társam vagy… Nincs olyan élethelyzet, amiben ne jutna eszembe egy sor Tőled. Tőled, aki olyan könnyedén bántál a nyelvünkkel, aki olyan finoman szőtted a szavakat, hogy virágszirom-gyengédséggel simogassák vagy felhevülten pofán vágják az embert. Utánozhatatlan az a játékos nyelvi humor, amit a soraid közt megérzünk. A hangok, szavak, mondatrészek játéka… De szerettem volna megtanulni ezt, ami megtanulhatatlan… „És nem tudom, miért, hisz sírni szeretnék, mégsem könnyezem…”

Köszönöm, hogy barátaiddal vállaltátok a meghurcolást, a mellőzöttséget, a betiltást azért, hogy ma számolhassam a napokat, mikor mutatják be A nyomorultakat – persze a Te szövegeddel! Köszönöm, hogy bátor voltál. Nemcsak ’72-ben. Mindvégig. Még amikor kitették a szűröd a saját színházadból, akkor is. Mentél tovább, építettél új társulatot, írtál új műveket, fordítottál, rendeztél.

És hittél újra és újra a színházban, a szív színházában, ami szembenéz, ami könnyű pelerinbe burkolózva úgy mondja az arcunkba: bűnösök vagyunk, hogy még örülünk is neki. „Óh, milyen cirkusz, óh milyen show!”

És hittél a fiatalokban. És hittél a minőségben. És hittél az értékekben. És hittél az álmokban. És mi hittünk Benned. Ma is hiszünk Benned! Kérlek, higgy bennünk most Te! Higgy bennünk, hogy nem felejtünk el soha! Higgy bennünk, hogy nem adjuk fel soha. Higgy bennünk, hogy mi is hinni tudjunk magunkban… Higgy bennünk, mert akkor elhisszük, hogy érdemes hinni magunkban…
„Nyújtsd a kezed, félek, hogy két/Világ közt elveszítlek majd,/Úgy ölelj, hogy érezd, az álmod/Itt bent új virágot hajt!…”