peszterblog

Az alábbi interjút 2011-ben készítettem a kedvenc színpadi zeneszerzőmmel, a Madách Színház zenei vezetőjével. Irtó büszke voltam rá, hogy az öltözőjében beszélgethettem vele, és járkálhattam a színházban, mint egy bennfentes. Még soha nem tettem közzé ezt az írást. Itt volt az ideje…

……………………………………………………………………………………………………………………………………………………..

Zsibongó folyosó, érkező zenészek és táncosok. A hangosbemondóban az ügyelő sminkre hívja a Meg Giryt alakító színművésznőt. A Madách Színházban Az operaház fantomjának sok századik előadására készülnek, miközben én a porta melletti kis fotelben várom a színház zenei vezetőjét, az előadás karmesterét, számos musical, balett és színpadi muzsika zeneszerzőjét. Kocsák Tibor megérkezik, és az öltözőbe invitál, hogy ott próbáljuk megfejteni együtt eddigi munkái példáján, mi kell ma a sikerhez a zenés színházban.

Zongoraművészként, karmesterként és zeneszerzőként végzett a Zeneakadémián 1978-ban. Hogyan vált Önből színházi zeneszerző, mikor érintette meg a zenés színház?

Az én zenei történéseim mindig a színház körül forogtak, de valójában már gyerekkoromban beleszerettem ebbe a műfajba. Hat-hét éves lehettem, amikor a szüleim elvittek, és megnéztem A varázsfuvolát, ami egy remek előadás volt, és az akkor nagyon megragadott. Aztán énekeltem a Magyar Rádió gyermekkórusában, és ott is többször adódott, hogy gyermekkórust hívtak az előadásokhoz. Nagyon szerettem, és így minden oldalról megismerkedtem a zenés színházzal. A komolyzene mellett mindig érdekelt a rockzene és a pop is, és a konzervatóriumban alapítottunk kis együtteseket, hallgattuk a külföldi számokat, tudtuk az összes Beatles dalt. Ott találkoztam Kemény Gábor barátommal, aki szintén zongoraművésznek és zeneszerzőnek készült. Abban az időben volt új a Jézus Krisztus Szupersztár, és mi állandóan azt hallgattuk, és négykezesben játszottuk. A Zeneakadémia utolsó évében pedig az akkori Színművészeti Főiskolára korrepetitorokat kerestek, így mi oda mentünk gyakorlatra, és ott aztán meg lehetett tanulni mindent, ami ennek a szakmának az alfája-ómegája. Különböző zenés darabokat elemeztünk, tanítottunk be, a Kodály és Bartók népdalfeldolgozásoktól kezdve egészen a Puccini operáig, de közte musicaleket, sanzonokat, kuplékat, tehát mindent, amit a színészek énekelnek. Nagyon sok, ma már színészkollégával foglalkoztunk külön, és minden évben volt két vagy három nagy zenés vizsga. Ezek alapján látták ott a főiskolán, hogy értünk hozzá, lehet ránk számítani, megkedveltek a növendékek is, így aztán ott ragadtunk. Emellett mentünk színházakba is játszani, kísérni, zenélgetni, hiszen jól zongoráztunk mindketten. Épp, hogy beleszagoltunk a színház világába, amikor a Rock Színházból megkeresett minket Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor, hogy készül egy rockopera Stefan Heym Dávid király krónikája című regényéből, ami jó kis rendszerellenes darab volt akkor az NDK hatalmi viszonyaira vonatkoztatva. Egy hét múlva várták a szerzőt, és akikkel addig dolgoztak, szövegíróval és zeneszerzővel, még nem jutottak semmire, ezért kértek minket, hogy próbáljuk megmenteni ezt a helyzetet. Kemény Gáborral leültünk a Művész Presszóba, és gondoltuk egy hét alatt megírjuk az egészet. Ez persze végül nem sikerült, de gyorsan megírtunk belőle egy jelenetet és két dalt. Viszont csak azzal a feltétellel vállaltuk, hogy Miklós Tibor, aki dramatizálta a regényt, ő legyen a szövegíró is, úgyhogy azt az egy hetet mi sülve-főve együtt töltöttük. Aztán elkészült a darab, A krónikás címmel nagy sikerrel be is mutattuk, és Kemény Gábor barátommal így musical szerzővé avanzsáltunk. Így kezdődött a színházi zeneszerzés és a ma már barátsággá nemesedő ismeretség Miklós Tiborral, szerzőtársammal.

1989 óta a Madách Színház zenei vezetője. Húsz év alatt volt egy rendszerváltás, igazgatóváltás, és a színház profilja száznyolcvan fokot fordult, Ön azonban még mindig a posztján van. Ezek szerint úgy alakult ez a húsz év, ahogy annak idején tervezte?

Kerényi Imrével együtt kerültünk a színház élére. Akkor mi már nagyon sokat dolgoztunk együtt, és nagyon egyforma volt az ízlésünk sok mindenben, ugyanakkor ő a gesamtkunstwerk, a totális színház híve volt, ahol a zene is „csak” egy elem, egyenrangú a mozgással, de elsősorban a színészeten van a hangsúly. Emiatt ő a prózai darabok zenésítését részesítette előnyben. Nekem viszont onnantól kezdve, hogy elkezdtem musicaleket írni, és egyre többet írtam, egyre jobban mélyedtem bele, és ezek egyre sikeresebbé váltak, egyre jobban megéreztem azt, hogy ez hogyan működik, és nagyon sokat jártam Londonba, néztem különböző musicaleket, az lett a vágyam, hogy mi is olyan professzionális módon hozhassunk létre előadásokat, mint ahogy ott láttam. Tehát ne kényszerüljünk semmi féle módon kompromisszumokra, ugyanolyan jól szóló énekesek, ugyanolyan nagyszerű szcenárió, ugyanolyan remek zenekar lehessen itt is, még ha nem is olyan nagy költségvetéssel, mint ott. És ez létre is jött, mert amit mi itt a Madách Színházban ma is csinálunk, az mondhatom, hogy korszerű zenés színjátszás, és örülök, hogy volt ebben részem. És ahogy telt az idő, a következő igazgató, Szirtes Tamás elképzelései és az enyémek összekapcsolódtak, és nagyon nagy szeretetben és tiszteletben dolgoztuk végig ezt a sok évet. Maximálisan megbízom az ő ízlésében, ahogy ő is maximálisan számít rám, és megbízik az én ízlésemben, és ebből mindig jó dolgok szoktak létrejönni. Ezt igazolja a közönség szeretete, és az, hogy ezeket a darabokat, mint például a mai, már nem is tudom, hányadszor játsszuk. Talán nincs is olyan, ami száz előadás alatt lenne.

Ha ennyire megegyezik az ízlésük Szirtes Tamás igazgatóval, akkor mi annak az oka, hogy az ön darabjai közül itt a Madách Színházban csak A vörös malom és az Anna Karenina került színpadra?

Ez tipikusan az a helyzet, hogy senki nem próféta a saját hazájában. A Madách Színházban sikermusicaleket játszunk, mert a mi állami támogatásunk elég csekély, így minden a jegybevételen múlik. Ha csinálunk egy musicalt, azzal nem lehet megbukni, még véletlenül sem. Érdeklődés pedig általában ezek iránt a nagy musicalek iránt van, ezekre castingolunk, ezek hozzák be a közönséget és ezek tartják el a színházat. Hiába, az Anna Kareninát én nagyon szeretem, az egyik legszebb darabom, és komoly rajongó tábora van, de közel sem akkora, mint például Az operaház fantomjának, vagy mint a József és a színes szélesvásznú álomkabátnak. Így többségében inkább ezeket játsszuk. Ez az ára annak, hogy ezek mellett olyan darabokat is be tudjunk mutatni, amelyek nem termelik ki azt a hasznot, ami szükséges ahhoz, hogy ezt a nagy színházat tudjuk működtetni.

De például a Kiálts a szeretetért! című musical-operája, amely olyan témákat tár föl, mint a szegények helyzete, az elnyomás, a hatalom és a feltétlen szeret összefüggései, ma is aktuális, és minden korosztályhoz szól, az sem vonzana annyi nézőt, hogy érdemes legyen bemutatni ebben a színházban is?

Bemutattuk itt az ’56-os darabomat, kétszer ment hatalmas sikerrel, de ez a színház nem akar politizálni, nem akar mást, mint magas igénnyel gyönyörködtetni. Szeretnénk megtalálni azt az utat, hogy az emberek örömmel jöjjenek ide, és katarzisban részesüljenek, és ez a darabok minőségén múlik. Nagyon sokan szeretik például az Anna Kareninát, de nem tudjuk többet játszani, mert ha megtervezzük, hogy a következő hónapban megy négyet, abból elfogy kettő, viszont a másik kettőre is meg kell tudni tölteni a nézőteret. Ezek a darabok, az Anna Karenina, vagy a Kiálts a szeretetért!, viszont a közönségnek csak egy bizonyos rétegét vonzzák. Érdekes viszont, hogy egy másik darabom, az Abigél az Operettszínházban megy nagy sikerrel, ami Szabó Magdának köszönhető, a témának, és talán annak, hogy az Operettnek másfajta közönsége van. Nem lehet tudni, hogy ha ezt a Madách Színházban mutattuk volna be, akkor azt most játszanánk-e még, vagy sem. De ez így nekem nagyon tökéletes. Míg itt mások darabjait hozom olyan szintre, hogy az sokáig működőképes legyen, addig ott szerzőként vagyok jelen, mások végzik el ezeket a munkákat, és nem kell beleszólnom, hagyom, hogy ők építsék föl a saját előadásukat. És egyébként sincs okom panaszra, hiszen nagyon sokat játsszák a darabjaimat szinte mindenhol, és egyáltalán semmiféle rossz érzés nincs bennem amiatt, hogy a Madáchban jelenleg egy darabom fut. Természetesen mindig tervezzük Szirtes igazgató úrral, hogy valamikor találunk majd egy olyan témát, de eddig még nem született meg. Pedig több tíz éve beszélünk erről, de vagy éppen a gazdasági helyzet, vagy a színházi helyzet nem megfelelő.

Mi különbség, amikor saját darabot mutat be, és amikor más művét viszi színpadra?

Saját mű esetén sokkal nagyobb a felelősség, és ha véletlenül nem sikerülne, akkor komoly munkakapcsolatok látnák kárát akár az igazgató úrral, akár a színészekkel, úgyhogy jó az, hogyha az ember a saját területén belül a többi virágot gondozza.

Mennyire kap szabad kezet, amikor mások virágait gondozza? Hiszen lassan már nem kérdés, hogy a Madách Színház non-replika jogokkal kapja meg az egyes sikermusicaleket. Zenei vezetőként hozzányúlhat valamilyen módon a zenéhez?

Ezt darabja válogatja. Az operaház fantomjánál, az volt az első nagy Webber munka, ami szerintem meg is alapozta ennek a színháznak a zenés létét, ott én alakítottam a legkevesebbet. Mert bár non-replika volt, de maximum javaslatokat tehettem, belső ismétlésekre és hasonlókra. A Volt egyszer egy csapat esetében azonban más volt a helyzet, mert ott mint kreatív team vettünk részt a munkában, Bródy János, Szirtes Tamás, Kentaur és jómagam. Kint is voltunk Londonban, ahol komoly munka ebédeken és vacsorákon tárgyaltunk, még Ben Eltonnal is. Érdekes, hogy még a két szerző, Elton és Webber között sem volt teljes egyetértés, hiszen ez a darab kint megbukott, pont az előbb említett okból, mert nem széles közönségréteget vonz a téma. Abban az esetben voltak olyan dolgok, amelyeket Bródy János és én is bele tehettünk, persze hosszas egyeztetés után. Azért volt ez lehetséges, mert a mi verziónk volt a kelet-európai verzió, szerettük volna, hogy a megjelenő írországi helyzet itt se legyen testidegen, és valós problémákkal foglalkozzon a háttérben, az identitástudat magyar legyen, és ehhez kellett néhány új szám, így én szerkesztettem nagyon sok mindent össze abból, amit Lord Andrew már megalkotott. Ott én is hangszereltem sok mindent, és ő nagyon értékelte, amit csináltunk, és ez záloga lett annak, hogy később aztán mindent rám bízott, és ha Webber darab van Magyarországon, akkor én vagyok az, aki azt vezényelhetem, zenei vezetője lehetek, betaníthatom, felvehetem, hozzányúlhatok.

És milyen érzés volt hozzányúlni a Jézus Krisztus Szupersztárhoz, ahhoz a darabhoz, amely olyan nagy hatással volt Önre pályája kezdetén?

Már nagyon vártam, kifejezetten nagyon jó érzés ezzel a darabbal dolgozni. Olyan, természetes. Egy pillanatig sem volt gondunk vele. Ha korrepetálni kellett, akkor kívülről játszottam oda-vissza, tudtam, hogy mit akarok, nem kellett külön megfejtenem.

Az, hogy tudta, mit akar vele, azt is jelenti, hogy szeretett volna módosítani valamit?

Nem akartam módosítani rajta, hiszen az első lemez óta készült több variáció is. Én minden olyan eredményt, amit addig Lord Webber is jóváhagyott és ízlésben is megfelel, szerettem volna, ha benne van, és hál’ Istennek olyan kottát is kaptunk. Ha jól tudom, az 1995-ös verziót játsszuk. Inkább annak örülök, hogy hangilag is meg tudtam valósítani mindent a darabon belül a színészekkel, hiszen egy borzasztóan tehetséges új, fiatal generációnk van, akiknek ez már abszolút nem okoz gondot. Mert akkoriban, mikor mi hallgattuk, sokan próbálkoztak ezzel a darabbal, de egy-két rockénekesen kívül nem sokan tudták elénekelni. Akkoriban nem volt ekkora átjárás a rockzene, a popzene, a színház és színészet között, és ez a speciális darab erre íródott. És nekünk sem színészileg, sem énekhangban nem kell szégyenkeznünk.

A színészek új generációját említette. 2010-ben a Madách Színház musicalpályázatot írt ki, hogy új darabok és szerzők mutatkozhassanak be. Milyen tanulságokat lehetett levonni a pályaművek alapján?

A legfőbb tanulság, hogy musicalt igazából team munkában jó írni. Egy nagyon tehetséges szövegíróval, egy nagyon tehetséges dramaturggal, nagyon tehetséges rendezővel, és nagyon tehetséges zeneszerzővel. És már ez a négy is nagyon ritkán van együtt, az pedig, hogy ezek úgy inspirálják egymást, hogy az egymás javára szolgáljon, az a legritkább. Nagyon fontos, amikor musicalt írunk, hogy mindannyiunk agyában ugyanolyan képzet alakuljon ki. Ma Magyarországon nem nagyon van ehhez műhely, mert a színházak nem kockáztatnak, ahogy az én példám is mutatja. A musicalnek tuti sikernek kell lennie, különben nem jön be a néző, és a színház az egész évi költségvetését kidobhatja az ablakon. Ezért is jó, ha megmutathatják magukat a szerzők ilyen alkalmakkor. Nagyos sok olyan alkotás volt, ahol valamelyik ebből a négyből megfelelt, csak akiket választott, azok nem voltak olyan minőségűek. A másik, ami nagyon nehéz, amihez szintén színházi tapasztalat kell, hogy mit lehet, és mit nem, mit mennyi ideig lehet, mikor kell változtatni, mikor kell dramaturgiailag beleavatkozni. A zeneszerzők például imádják a saját melódiáikat még, meg még, meg még, mert abban van a hatás, a szövegírók pedig a különböző kiejthetetlen soraikat imádják… Ezért nagyon fontos, hogy az ember sokáig ízlelgesse ezt a műfajt, kicsikben kell kezdeni, és minél többet írni.

Fel lehetett fedezni a pályázat segítségével az utódokat, a trónkövetelőket?

Vannak nagyon tehetséges fiatalok, vannak nagyon jó zenei struktúrák, nagyon érdekes megfejtések, különleges hangulatok, és elvont gondolatok, amik bennünket nagyon megfogtak, de a szélesebb közönséghez ez már nem biztos, hogy úgy jut el. Nem biztos, hogy megérzik, nem biztos, hogy őket is megfogja, tehát fogyaszthatóvá kell tenni ezeket a gondolatokat, nem elég a különlegességük. Persze a színházértőknek igen, mi örülünk is, csak hát a musicalnek ez a nagy problémája. Erre konkrét példa Stephen Sondheimnek az esete, aki nagyon különleges ember, fantasztikus szövegíró, musicalíró, zeneszerző, és mindez egyben, és ennek a műfajnak ő a nagy doyenje, viszont ha Magyarországon élne, teljesen sikertelen lenne, mert nincs az a felvevőréteg. Amerikában, ahol sokkal szélesebb a „piac”, ott megtalálta a saját közönségét, és azt a két-három színházat. És például ott büszkék rá a pályatársai, itt pedig egy kicsit másképp fest a helyzet.

Mi volt a titka az első helyezettnek, a Csoportterápia című musical-comedynek?

Az, hogy ezt a műfajt csak úgy lehet megismerni, ha az ember színháznál van, és kipróbálja magát, ahogy mi is csináltuk a kezdetektől, mert mindenhonnan tapasztalatot szerez az ember. Az első díjat elnyerő alkotógárda is a színház berkeiből került ki, nagyon sok éves színházi múlttal, színházi irányultsággal rendelkeznek. A szövegíró, Galambos Attila, végzett színész, műfordító, több darab szerzője, a szerző, Szente Vajk, színész is és énekes színész is, és a zeneszerző Bolba Tamás pedig volt gyerekszínész, nagyon sokat kísért, sokat vezényelt színházakban. Ebből is látszik, hogy ez egy gyakorlati műfaj, és nagyon jó, ha eldurran valaki, és szárnyal, és nagy íve van a karrierjének. És mindig a második és a harmadik darab az, ami megmutatja, van-e még tovább út, vagy nincs tovább út. Magyarországon pedig a tízedik. Amerikában azért jobb az alkotók helyzete, mert ott már az elsőből úgy meg lehet élni, hogy abból megírja az ember a tízediket is.

Van arra most reális esély, hogy az Ön valamelyik darabja kikerüljön Amerikába, vagy bármilyen más külföldi színpadra?

A balettemnek, a Hófehérke és a hét törpének van esélye arra, hogy nagy utat járjon be. Ennél a darabnál sikerült megvalósítanunk valami gyermeki örömöt, amit a koreográfus, a díszlettervező és én is megpróbáltunk beletenni. Nem akartuk megváltani a világot, nem akartunk agymenéseket, azt akartuk, hogy ez a felnövő generáció feledkezzen bele a mesébe és élvezze, érezze. És a legnagyobb öröm az, amikor a végén a háromtól nyolc évesekig odaszaladnak a színpadhoz, és azt mondják, vissza, vissza, és újra akarják. Ez a legnagyobb öröm, egészen el tudok érzékenyülni, miközben ezt nézem. Nem szoktam megnézni a darabjaimat, de erre mindig elmegyek, csak azért, hogy lássam, hogy ez a sok gyerek mennyire örül neki, és hogy ott vannak abban a csodálatos Operaházban, és játszik egy fantasztikus zenekar, és a nagyszerű művészeink, a világhírű magyar balett táncosok nem restellik eljátszani az összes létező bennük lévő karakter, és végtelenül élvezik. És ennek a darabnak, talán pont ezért van reális esélye. Most legutóbb bemutatták Tallinban, és úgy tűnik, hogy a világban több felé el tud menni, csak nem akarom elkiabálni. A Légy jó mindhaláligot is játsszák általában, most megint lesz három bemutatója vidéken, és ennek is nagyon örülök, mert megint felnőtt rajta egy generáció. Az Anna Karenináról pedig mindig szó van, aztán egyszer csak lesz valami.

Ismét visszatérnék a Kiálts a szeretetért!-hez, ami kalkuttai Teréz anya életén keresztül dolgozza fel az imént említett igen komoly, és bizony sokakat érintő és érdeklő témákat. Számomra szinte hihetetlen, hogy ez a darab még nem került ország határon túlra…

Azt gondolom, hogy nem jó helyen állítottuk színpadra. Azért, mert annak a darabnak a színházi dramaturgiája másként működik. Egy személy életére és sorsára épül, az összes szereplő nem drámai módon vesz részt a játékban, és ez a színházi közönséghez annyira nem jut el, ugyanakkor egy nagyobb fajta közösséghez eljut. Ezért például egy sportcsarnokban lett volna, illetve lenne jó bemutatni, vagy filmen, amely a saját eszközein keresztül jobban tudja láttatni, és az értékeit jobban meg tudja mutatni. Volt arról szó, hogy Lengyelországban bemutatnák, de most ekörül is csönd van, pedig egy fiatal musicalszínház alakult, és élő zenekarral, az említett keretek között szerették volna megcsinálni. Isten malmai lassan őrölnek, de bízunk a sikerben.

Riporter: Parák Eszter

Budapest, 2011. május 2.