peszterblog

1972. január 18-án a Műszaki Egyetem E épületében mutatták be először Magyarországon Andrew Lloyd Webber remekművét, a Jézus Krisztus Szupersztárt, a Broadway bemutató után csupán három hónappal… Ennyit a darab történetéről, hiszen azóta annyi kiváló, felejthetetlen, sikerült és „vettem volna helyette vattacukrot” minőségű előadás született itthon, hogy felsorolni is nehéz lenne. Mostanában viszont két említésre méltó előadás is fut a hazai színházakban. 2022-ben a Miskolci Nemzeti Színházban új bemutatót tartottak, a budapesti Madách Színházban pedig felfrissítették a tizenkét évvel korábbi rendezést.

A borsodi megyeszékhelyen Szabó Máté mai környezetbe helyezett, gondolatokkal és új kérdésekkel teli, az Erzsébet körúton Szirtes Tamás kevésbé újító, inkább elbeszélő rendezése látható. Sommásan úgy lehetne fogalmazni: ha jó Szupersztárt akarok látni, akkor Miskolcra megyek, ha jó Szupersztárt akarok hallani, akkor a Madách-ba. Míg Szirtes az ének-tánc-játék kiegyenlített, egymást kompenzáló, kevés megalkuvást tűrő hármasában hisz, addig a miskolci teátrumban gyakran billen a mérleg egyik vagy másik irányba, ami nem tesz jót egy olyan nagyszabású zenés műnek, mint Webber rockoperája.

Hiába az eddigi fordításokból összesimított szövegben élő dráma minden mondatának gyomrot öklöző megjelenítése Horesnyi Balázs jelenkort ábrázoló díszletében; hiába a torokszorító életképek a hatalmukkal visszaélő katonákról és erkölcstelen papokról; hiába a kamerákkal közelhozott megrázó tekintetek az árulás és kétségbeesés pillanataiban; hiába az utcalány szentté válásának elénk tárása; hiába Füzér Anni jelentésdús jelmezei, ha Jézus és Júdás szerepe nincs elénekelve. Hiába az átélt összeomlás a Gethsemane kertben, ha a fájdalmat nem az együttérzés váltja ki, hanem a hangok elérése közbeni szenvedés látványa.

A tehetséges Börcsök Olivér fiatal Jézusa szelíd és alázatos, de inkább tűnik ernyedt és elkeseredett egyetemistának, semmint az istenségével tisztában levő és megíratott sorsát vállaló megváltónak, szép hangszínű, ügyesen használt, de ehhez a szerephez szerény hanggal. Az Istent számon kérő nagy dalában játékával kompenzálja valamelyest, hogy nincs meg a falzett (sem), de egy ilyen műnél ezt a kompromisszumot nem szabad megkötni. De Miskolcon mégis megköttetett. Ahogy megköttetett Júdás szerepében is, azzal a különbséggel, hogy abban az esetben az alakítás sem kompenzálja a hangi hiányosságokat. Polák Ferenc Júdásából az első megszólalásától kezdve kínszenvedéssel teli éneklésén kívül csupán annyi maradt emlékezetes, hogy durcás. De nagyon. Mindenért. Viszont hálával tartozom neki, mert ha nem lett volna annyira kínos a címadó dal közben, akkor nem biztos, hogy olyan alaposan meg tudom figyelni Szabó Máté rendezésének finomságait a háttérben. A forgó színpadon felvonultatott bűnöket, a bujaságtól a restségen át az álszentségig, mini jelenetekben néma mozdulatokkal precízen megfogalmazva. Kovács Gergely Csanád koreográfiája inkább annak ad hangsúlyt, hogy követő és vádló egy és ugyanaz, a csoportból, mely megérteni akarja, ostoba tömeg válik, hullámzó birkacsorda. Nagy kár, hogy Kajafás basszusát nem sikerült egy igazi basszusra osztani, és hogy Pilátus annyira súlytalan, hogy akár egy papírmaséba épített hangszóróból is szólhatott volna a hangja, bár e súlytalanság talán a koncepció része, jó lenne ezt hinni (sosem hittem, hogy egyszer azt fogom gondolni: hiányzik Sasvári Sándor helytartója). És miközben a rendezés olyan apróságokra is figyel, hogy a főpapok Tfilint, hagyományos imaszíjat viselnek, és még Júdás tombolása sem zökkenti ki őket az imádságból, érthetetlen, hogy a kereszten agonizáló Krisztus szájából elhangzó „Asszony, íme, a te fiad.” mondatot, mely Jánosra utal, miért mondja szinte cinikusan saját magára Jézus… Nem sikerült megfejtenem… Kár, mert a keresztre feszítés jelenetének hanghatásai és a vérvörösre köpködött kereszt nélküli megfeszített beég az agyba. Miközben az előadás arcunkba ordító kérdése hónapokkal később is gyötör: vajon megérdemeltük ezt a hatalmas áldozatot, ha ennyire elfajzott az ember?

Mégis, hiába mindezen félrecsúszások, Miskolcon látható(!) ma a legjobb Jézus Krisztus Szupersztár rendezés, kiváló kórussal, szemet gyönyörködtető tánckarral, Cselepák Balázs plafont szaggató Simonjával (aki később – nagyon helyesen – megkapta Júdás szerepét, és végre Miskolcon is meghallgathatták, hogy is szól a Szupersztár) és a rendezésben olyan apró finomságokkal, melyek szinte még azt is feledtetik, hogy hiányzott két főszereplő. Szinte… Az idő és a korrepetíció biztosan teszi a dolgát, úgyhogy érdemes elutazni Miskolcra egy jó Szupersztárt nézni. Áldásos lenne több délutáni előadást beiktatni, hogy a messzebbről érkezők is láthassák szállásfoglalás nélkül…

A Madách Színház miközben megutaztatta a Szupersztárt sportcsarnokokban, beszerzett néhány négyzetméternyi LED-falat, így 2022 őszén már a súlyos vastraverzek, lépcsősorok, emelők és süllyesztők helyett vetített képek adták a díszlet nagy részét. Kár érte. Lapos, unalmas, nem szervesül az előadásba, nincs interakcióban a szereplőkkel. Ami a Nyomorultakban gól, az itt öngól. Hálószaggató… A címszerepet a bemutatón alakító Feke Pál, Tóth Attila és Csengeri Attila hármasból, utóbbi visszavonult a szereptől, mert úgy ítélte meg, életkorilag már nem hiteles Jézusként. Az ő helyét vette át ideiglenesen a szerepet harminc éve alakító Sasvári Sándor. A hatvanöt éves színész korát meghazudtolóan alakította a megváltót, hol Miklós Tibor eredeti, hol felújított szövegével, egészen 2023 áprilisáig, amikor is elbúcsúzik a karaktertől. De nem az előadástól, hiszen határozott, méltóságteljes és érzékeny Pilátusként továbbra is láthatja őt a közönség. A töviskoronát pedig – Tóth és Feke mellett – Szaszák Zsolt fejére teszik ez év tavaszától. A fiatal énekes színész még nincs teljesen felkészülve a szerepre, Jézusa dühös, pökhendi, pukkancs. A Gethsemane dalban ordít az Istennel, ami nem lenne baj, ha amúgy mellékesen biztonsággal elénekelné, de miközben bizonytalanok a magas hangjai, túlzó indulattal és oda nem illő cirádázással próbál kompenzálni, pedig Webberénél jobb dallamot nem kell kitalálni ehhez a dalhoz. Ahogy néztem, láttam magam előtt, amint a sátán kísértéseit nem istenségéből és bűntelenségéből fakadóan utasítja el, hanem dacból, amúgy „csakazértsemből”. De az idő és a korrepetíció biztosan teszi majd a dolgát…

Nem lehet szó nélkül elmenni Tóth Attila teljesen megújult Jézusa mellett! A rockénekesből lett színházi előadó az elmúlt években egy súlyos stroke-ból gyógyult fel, újra tanult járni, beszélni és énekelni, de aki ezt nem tudja, nem veszi észre. És bár artikulációját és énekhangját még fejleszti, alakítása az előadás egészében megrendítőbb, mint valaha. Alázatos, szeretetteljes, fájdalmas, de diadalmas és lendületes. A Gethsemane kertben elhangzó dalában nem alkudozik, szenvedése és rettegése olyan mélyről jövő segélykiáltás, hogy elénk idézi a vérrel verejtékezés képét. Mindezt hibátlan énekléssel.

A rendezés bár itt-ott frissült, a szereplők közti viszonyokat jobban érzékelteti, mégis, a mű alapkérdésein túl nem tesz fel újakat, nem nézi a történetet a mai ember szemével, csupán elmeséli. Ezt viszont jó ütemben teszi, a Kocsák Tibor vezénylete pazar zenekarral, Tihanyi Ákos egy kiváló tánckarra alkotott, továbbra is Broadwayt idéző, a díszlet átalakításából fakadóan megnövelt teret kitölteni igyekvő koreográfiájával, Rományi Nóra korhűre hajazó, mégis futurisztikus jelmezeivel, és egy remeklő kórussal. A frissítés nem csak a Jézusokat, de a Júdásokat is érintette, Serbán Attila pattogósan szenvedélyes, és Száraz Tamás higgadtabb Júdásához csatlakozott Szemenyei János erőteljes, kissé túlmozgásos (ez Szemenyei kézjegyének tekinthető) érett és értő Júdása. A teljes tánckar mögött a háttérben némán tépelődve is magára vonja a figyelmet feszültsége, társaira adott apró reakciói. Minden mozdulata, arcrezdülése a darab drámáját tárja elénk, egyedülálló hanggal és énektechnikával, a kifogástalanul hozott júdási szólam díszítésével, tragikus erejű megőrüléssel és katartikusan cinikus kereszt-haláltánccal.

Muszáj kiemelni Sánta László Simonját, aki tizenkét éve az előadás robbanómotorja, lehengerlő energiával és hatalmas énekléssel, Gallusz Niki Mária Magdolnáját, aki elég egydimenziós a Szirtes féle rendezésben, viszont féltő szeretettel óvja Jézust és világszínvonalon énekel, valamint Kajafás szerepében Kőrősi Andrást és Gábor Gézát, akik hátborzongató basszusukkal vérfagyasztóak. És külön elismerést érdemel a három démon, Miklós Eponin, Magyar Krisztina és Száraz Janka, akik legalább tízszer gyorsöltözéssel váltanak szerepet és magas sarkúban ugrálva is az előadás ékkövei hangban és táncban egyaránt. Feke Pál Jézusként, Nagy Sándor Heródesként, Posta Victor és Sasvári Sándor Pilátusként pedig a tőlük megszokott vér profizmussal, brillírozva hozzák karaktereiket.

Kár, hogy a rendezés az újragondolás során sem mert, vagy akart tovább menni a történetmesélésnél, viszont a végére kaptunk egy hatalmas világító keresztet és művészi piéta ábrázolásokat… Nem sikerült megfejtenem…

Összességében: a Szupersztár még mindig remekmű, aktuális dráma, élvezetes zenemű, ha el van játszva és el van énekelve. Tessék megnézni Miskolcon és tessék megnézni a Madáchban! Lesz miről beszélgetni utána.

A miskolci előadás részletei és jegyek itt.

A Madách Színház előadásának részletei és jegyek itt.

Csáki Judit kritikája a miskolci Szupersztárról itt.

A Madách béli Szupersztár bemutatójának elemzése Serbán Attila színészportréja kapcsán itt.