Jó néhány halált láttam már színpadon. Fájdalmasat, teátrálist, banálist, de olyan megrázó, érzelmileg indokolt és színészileg tökéletesen kivitelezett elmúlást, amilyet Serbán Attila Júdás szerepében produkált, még nem tapasztaltam. A Madách Színház 2010-es évadának szuperprodukciója, a Jézus Krisztus Szupersztár ugyan Jézus utolsó napjait mutatja be, mégis elsősorban Júdás drámája.

A körúti teátrum, mint minden nagy musicalt, a Szupersztárt is kettős, illetve hármas szereposztásban játssza. Az első szereposztás Júdása Serbán Attila, aki táncművészként kezdte színházi pályafutását, majd Debrecenben, a Rock Színházban, illetve külföldi színházakban kapott színészi feladatokat. Ma már elsősorban színészként számítanak rá a rendezők, így Szirtes Tamás is, aki nyilatkozataiban többször elmondta, számára egy musical előadó nem csupán kiváló énekes és táncos, hanem sokrétű „prózai” színész egyaránt. Ez a hármas tudás mutatkozik meg a Júdást alakító Serbán Attilában is.

Váltótársával, Varga Lajossal (sajnos a harmadik szereposztás Júdását, Száraz Tamást, még nem volt alkalmam látni a szerepben) szemben a feszültséget nem csupán neurotikus fel-alá rohangálással és széles gesztusokkal érzékelteti, melynek fokozása, amit az előadás dinamikája megkövetel, banalitásba fordulhat, és ahelyett, hogy megrázó élménnyé válna halála, csupán szörnyű kínszenvedés.   Az előadás első pillanatától kezdve színen van, és testének minden mozgásából árad a feszültség. Keze ökölbe szorítva, lábát idegesen rázza, mellkasa dagad a mély, fújtató légzéstől, miközben egyedül tépelődik az üres színpadon ülve. Megriad, mikor rájön, nincs egyedül gyötrő gondolataival: vastraverzek ereszkednek le, melyeken jelmezek és kellékek lógnak. Az előadás összes szereplője színre lép és magukra veszik rekvizítumaikat, mindeközben. Az alászálló vasszerkezetek Rózsa István díszletének legmeghatározóbb elemei, ezzel emeli el a látványvilágot a darab korától a keletkezés időszakától, de a mától is. Időtlen, rideg, praktikus és nagyszabású, fontos részét képezi a díszletnek, melynek másik hangsúlyos eleme az a négy óriás vetítővászon, mely horizontálisan és vertikálisan egyaránt mozog, ezzel határolva a különböző jelenetek tereit. A vásznon Vízvárdy András grafikái, animáció keltik éltre Jeruzsálemet, annak környékét és hangulatát. Ezzel a technikával az előadás minden eddiginél jobban tud asszociálni az 1973-as filmváltozatra, ám teljesen el is tér attól. Az előadás legpompásabb jelente a Jeruzsálemi templomban zajlik. A magasba emelt, hídként funkcionáló vasszerkezetekről egyszer csak élénk színes, arannyal futtatott drapériákat lógatnak le, majd revütáncosokra emlékeztető ruhában megjelennek a vásározók és a nép. Középen nemesfém oltár emelkedik, melyen a gazdagság jelképeként egy aranyba öltözött táncos elképesztő hajlékonysággal táncol. A látványelemek ilyen mértékű tobzódása mégsem hat giccsesen, hanem újszerű bemutatása az elprostituálódó jeruzsálemi népnek. Az előadás jelenetei a vetítés, a minimális díszlet és a színpadon lévő sokaság összehangolásával mesterien megkomponált mozgóképek.

Alapvető eltérés az egykori film és a pesti előadás között, hogy a madáchos változatban Júdás van a középpontban. Mindvégig őt érezzük hangsúlyosnak, az ő drámája elevenedik meg, még messzebbre dobják a legendát. Első találkozása Jézussal, akit az első szereposztásban Feke Pál alakít és énekel nagyszerűen, egyszerre szeretettel teli és számon kérő is. Mozdulataiból, pillantásaiból árad a meghasonlottság: egyszerre rajong és bírál, dühös és józan. Közeledik, megragadja Jézust, majd távolodik, szinte elszalad. Összepillantanak, de félrenéz. Rohan utána, de visszafordul, végül térdre zuhan. Kettejük párosa (Serbán-Feke) azért is különösen jó választás Szirtes Tamás részéről, hiszen magánéletbeli barátságuk néhány jelenetben egészen más színt ad Júdás és Jézus érintkezéseinek, mint a másik két szereposztásban. Ezen a mester-tanítvány, apa-fiú kapcsolaton keresztül tesz fel kérdéseket az előadás, mely egyszerre szakad el a hippi korszaktól, és határolódik el kellően a mától, nem aktualizálja durván, bántóan az alaptörténetet, alaphelyzetet. Ahogy Rományi Nóra pazar jelmezei is sem ragadnak le a 70-es évek hangulatánál, (a nép ruhája a hippi stílust idézi) ugyanakkor a bibliai kor vonalai mellett (Jézus stólája) modern elemeket is magukon hordoznak. Júdás az egyetlen nagyon mai öltözetben elénk lépő figura, ám fekete katonai nadrágjával, acélbetétes surranójával, piros atlétájával és vörös bőrkabátjával mégsem rí ki az előadásból. Az öltözet katonássága Júdás racionalitását, elzárkózottságát, már-már durvaságát érzékelteti, ugyanakkor a vörös szín szenvedélyességet kölcsönöz neki.  

Ez a szenvedély és dinamizmus, mely Serbán Attila Júdását jellemzi, egy pillanatig sem megy az énekek rovására, sőt. Hangja, mely a magas és mély lágékban, a fejhangokban és a kitartott részeknél egyaránt kifogástalanul szólal meg, árnyalja játékát. Júdás szólama nem csak énekhangban, de szövegében is az előadás legnehezebbje, mégis pontosan, kifogástalanul és érthetően tolmácsolja azt. A főpapokkal való tercettben a szöveg gyorsasága és a hangok széles skáláján való megszólaltatása bravúros technikát igényel, mindenellett a jelenet érzelmi összetettsége is nagy kihívás a színészeknek. Ebben a jelenetben, mely egy félhomályos teremben zajlik a színpad első harmadában, alulról megvilágított sötét asztallal a közepén, mely ijesztő fényt ad a főpapok arcának, akik mintha egy másik kvadráns különös humanoidjai lennének arannyal szőtt sötétkék taft ruhájukban, hosszú raszta jellegű fekete hajukkal, Júdás álnaívan kiadja Jézust ellenségeinek. Majd az első felvonás végén tette súlyától összeroskadva, ismét térdelve, sírásba fordul, miközben a kórustól helyeslően halljuk: „Szép volt Júdást”. Meghasonlottsága, szenvedése kézzel foghatóvá növeli a feszültséget.

Indulatossága nem buta, öncélú dühkitörésekben nyilvánul meg. Mária Magdolnával szembeni ambivalens viszonyulása, dühe és vonzalma átgondolt, magas színészi intellektusáról tanúskodik. A Más lettél című dal közben inkább civakodó, semmint valóban dühös, hiszen nem fordul teljes testtel Balogh Anna felé, inkább szurkálódó, és nem gyűlölködő, nem heveskedve veszi el a balzsamos üveget, csupán feldúltan. Majd egy pillanatra megenyhült arccal áll a lánnyal szemben, ám mintha észrevenné magát, ismét a színpad sarkába vonul. A többi apostollal való kapcsolata is hasonlóan távolságtartó, mikor azok rajongón körbeveszik Jézust, ő akkor is külön válik tőlük.

Az utolsó vacsora jelenetében mutatkozik meg legmarkánsabban szeretete és ragaszkodása, mikor dühös szóváltás közepette, Feke Pál statikus, kellőképpen líraian, ám mégis józanul, majd heves érzelmességgel megvádolja Júdást, aki ismét rengeteg, indokolt mozgással védekezik, majd leborul Jézus lábához és bocsánatáért eseng. Itt is, ahogy az egész előadás során, főleg a három főszereplő dalainál, érezhető az újrafordítás jelentősége. Szirtes Tamás a darab rendezője az új értelmezés érdekében átdolgoztatta a szöveget Miklós Tiborral, aki húsz évvel ezelőtt elkészítette a magyar változatot. A mostani fordítás nyersebb, sokkal pontosabban követi az angol textust, és egészen új árnyalatot ad bizonyos daloknak. Így például Mária Magdolna nagy dalának, a Hogy szeressem őt-nek. Sokkal több erotika és szenvedély érződik, amelyet a három Mária, Balogh Anna, Gallusz Nikolett és Polyák Lilla egyaránt visszafogottan, mégis jól érezhetően átad kendőjükkel való mozgásuk közben. Fontos szerepet kap az új szöveg Jézus nagy áriájában, melyben a megváltót alakító három színész három egészen különböző embert mutat meg egy pillanatra a színpadon. Csengeri Attila, annak ellenére, vagy talán éppen amiatt, hogy nem először játssza ezt a szerepet, szinte súlytalan, rezignált párja Varga Lajosnak. Bár mindhárom Jézus lassú mozgású és szinte mozdulatlan, ő a statikusság mellett túlzott gesztusaival, nyúlkálásaival kissé teátrálisan adja elő az áriát, így a bekövetkező lelki fordulat sem igazán katartikus. Tóth Attila az előadás egésze alatt a szenvedő Jézus képét kelti életre, ám énekhangja fantasztikus és fájdalma hiteles, így a nagyária megrázó erővel hat. Mindkettőjükkel ellentétben Feke Pál, aki mondhatjuk, hogy szintén gyakorlott Jézus, hiszen a világon szinte legfiatalabbként már huszonkét évesen elénekelte ezt a szerepet, valamint a Kiált a szeretetért című musicalopera ősbemutatóján is ő játszotta a megváltó szerepét, egészen más Jézust állít elénk. Az első pillanattól kezdve szinte protestál- követőivel szemben, ellenzőivel szemben, és az áriában az Úrral szemben is. Számonkérő, nyers, rengeteg visszatartott indulattal, amely sokkal többet láttat az érzelmekből. És bár ő is visszafogott a mozgás terén, energikus és minden mozdulatában érződik a megalapozottság, átgondoltság. Már-már cinikusnak tűnik az Úrral szembeni replika közben, ami rájátszik az új szövegre, így teljesen új megközelítésben láttatva a Getsemáné kert béli tépelődést.

Serbán Attila energikusságát csupán Sánta László múlja felül, bár mentségére szolgáljon Júdásnak nincs nagy tánccal az előadásba, nem úgy, mint Zélóta Simonnak. Sánta László énektechnikai és fizikai felkészültsége lehengerlő erőt áraszt. Miközben a lázadásról énekel, végigugrálja és táncolja a színpadot, felmászik a vasszerkezetekre és slusszpoénként könnyedén egy sikoly közeli fejhanggal fejezi be dalát.

A tánc azonban nem csak Simon sajátja. Az előadás egyik legmeghatározóbb szervező eleme Tihanyi Ákos kongeniális koreográfiája. Energikus, kifejező, magával ragadó és látványos, amikor Jézust Pilátus elé viszik a zsidók, vagy ahogy Heródes (Nagy Sándor rövid, ám virtuóz jelenete) arany fodrásszalonjában megelevenedik egy Las Vegasi kaszinó hangulata. De a legmegrázóbb mégis Jézus megkorbácsolása: minden csapásra nagyobbakat vonaglik, miközben vörös csíkok jelennek meg a kijelzőn, a tömeg hullámzik, kétfelől a magasból nézik a főpapok és Heródes, Mária Magdolna őrjöngve sikít, amit Júdás már nem lát, mert elmenekült a látványtól. Tökéletes összhang látvány, zene, érzelem és mozgás között. Sasvári Sándor és Posta Victor egyaránt elegánsan, a tragikum teljes erejével alakítják Pilátust, aki végül a magasba vezető lépcső tetején mondja ki az ítéletet.

Ekkor Júdás már nincs mestere mellett. Megtörten, csalódottan, rémülten tántorog be a főpapokhoz, szinte eszét vesztve ecsetelve a történteket. A papok szavára nem is figyelve ismét földre rogy, és megpróbál eltávolodni árulásától „Krisztus, tudom, nem hallasz, hisz azt, amit vártál, én azt tettem csak”, ám határozott okfejtése lassan kétségbeesésbe fordul. Térdelésből a hátára fekszik, szinte sírva bevallva, nem tudja, hogyan kell Őt szeretni, majd rémülten felállva letépi magáról a vérdíjat tartalmazó erszényt, tántorogva, gyomrát szorítva elindul a sötét, füstös színpadon a vasemelvény felé, melyen egy száraz fát ábrázol a vetítőgrafika, s miközben görcsösen, őrületében visszafogottan tajtékozik, lebontja övét, s miközben Jézust vádolja, felköti magát. Precízen, hitelesen, ritmusra, mégis olyan elemi erővel viszi végig a megőrülés fázisait az előadás kezdetétől, hogy halála érthetővé, katartikussá válik, ugyanakkor mégsem egy áruló pusztulását látjuk, hanem egy olyan emberét, aki nem értette meg saját küldetését, nem tudott túllépni önnön félelmein, és jó szándékból szörnyűséget művelt. Egy sajnálható és szerethető, esendő Júdást látunk, aki egyszerre szereti és mérhetetlenül féltékeny is mesterére, elhatárolódik, mégsem gőgös, gyötrődik, mégsem tehetetlen. Halála után még egyszer visszatér, hogy megpróbálja végleg megérteni Jézus önfeláldozását. Az újraírt szöveg ebben a dalban is lényegesen árnyaltabbá teszi a számonkérést, a hozzá tartozó koreográfia és látvány az előadás egyik legprofesszionálisabb része. A térdelő Jézus mögül kiemelkedik Júdás, a színpad elsötétül, a háttérben kereszt és apró csillagoknak tűnő Led lámpák világítanak. A vörös dzseki hirtelen kiviláglik: a háttérhez hasonló kis Led lámpák gyulladnak fel rajta, megjelenik a három Démon vörösben (Ladinek Judit táncával, eleganciájával és bájával az előadás során minden jelenetében üde színfolt), majd a lépcső tetején fehér ruhás, a lépcső alján pedig fekete bőrruhás táncosok lépnek a színre. Az egész jelenet egy földöntúli lázas látomás érzetét kelti.  

Az előadás végén a szereplők leteszik legfontosabb kellékeiket (pénzes erszény, medál, babérkoszorú, fejpánt), s mintha ránk bíznák az ítélethozatalt, hátralépnek.

Webber-Rice: Jézus Krisztus Szupersztár

 Madách Színház

2010. 09. 22., 10. 04., 2011. 04. 24.