Szívdobogás lüktetése, kisgyermek szorítása, mozdony dohogása, felnőtt ember halála. Megrázó és fájdalmas képekkel kezdődik a Madách Színház ősbemutatója, az Én, József Attila.

A teátrum több mint húszéves musical tapasztalattal a háta mögött feldolgozó üzemből valódi alkotóműhellyé vált, ahol kuriózum született. Új magyar musical, modern zenével, átélhető érzelmekkel, és egy zseni szellemével. József Attila sorsfordító pillanati elevenednek meg versein keresztül, melyekhez Vízy Márton, aki 2005-ben jelentette meg a költő verseinek zenés feldolgozásait, néhol vérfagyasztó, máskor szívmelengető zenét szerzett. A történetet, mely két nagy szerelmi szálat bont ki, Tóth Dávid Ágoston a két nagy szerelem, Vágó Márta és Kozmutza Flóra memoárjai, valamint kortárs feljegyzések felhasználásával készítette. Így a szövegkönyv nagy része pontosan idézi József Attila szavait. Mégis, ahogy a színlap is mondja, a részleteket sokhelyütt a szerzők és a műfaj alakították.

A zenés dráma nem kíván igazságot tenni a költő halálát övező feltételezések között, s arra sem törekszik, hogy teljes életutat mutasson be. József Attila állandó útkereséssel teli életének drámai pillanatait villantja fel első és utolsó szerelméhez fűződő kapcsolatán keresztül. Szirtes Tamás, rendező és társa Szente Vajk sajátos látomásvilágot alkottak, melyben nagy hangsúlyt kapnak a színek, a szenvedélyek és szenvedések. A történések flashback- szerűen elevenednek meg: a pályaudvari boltív alatt a Szabad-ötletek jegyzéke első sorait idézve áll előttünk a bajszos József Attila, gyermekkori énjével, majd rezignáltan megindulva egy életnagyságú mozdony fényeibe vész. A költőt alakító Nagy Sándor a Mama című verset mondva tér vissza szürke nadrágban és fehér ingben, immár bajusz nélkül

A peron-díszlet egyszerre asszociál a költő életének fontos pillanataira, ugyanakkor szimbóluma a találkozásnak, az elválásnak, a kezdetnek és a végnek. Szlávik István vasúti látképében szinte észrevehetetlenül kap helyet négy vetítővászon, melyek hangulatképei úgy simulnak bele az előadás látványába, mint a jelzős szerkezetek a költő verseibe. Az állandó boltív alatt gyors mozdulatokkal, színházi szemfényvesztés nélkül rendezik be a helyszíneket: szalont, kávézót, szanatóriumi szobát. A tágas teret olykor síkban mozgó falak szűkítik, máskor fehér lepellel fedett kórházi paravánok. A színpad legalább olyan dinamikusan változik, mint a főszereplő érzelmi- és elmeállapota. Vágó Mártáék szalonjában a hatalmas ovális asztal körül a lány és a lobbanékony költő a Tedd a kezed duettben még gyermeki csintalansággal kergetik egymást. Remek rendezői megoldás a szín változtatására, amint a szerelmesek a pajkos tánc közben kitolják a szülőket, és eltűntetik az asztalt. Nagy Sándor a játékos szerelmest látható könnyedséggel, a lelkesült proletárt feszült erővel alakítja, finoman árnyalva a szorongás és érzelemkitörések fokozatait. A szerelem mellett a kiútkeresés másik módjaként jelenik meg a munkásmozgalom, amely lenyűgöző,  energikus tánc közepette avatja indulóvá a Tiszta szívvel-t. A darabot mozgalom másik két „himnuszának” is nevezhető, A tőkések hasznáról, és a Tömeg című József Attila-szöveg zenei feldolgozása különösen közel hozza a jelenhez. A szerelme ölelő karjából a barikádra álló költőt rappelő, robotszerű mozgású, pasztellszínű melósruhába öltözött proletárok fogadják maguk közé. A későbbi tüntetés jelenetben a magával ragadó tánc részeként három embermagasságú rácsra másznak fel a munkások, majd dermesztő, lassított mozgással hullnak le róla lövések hangjára. Ilyen zsigerekig ható tömegjelenet régen született a Madách színpadán.

Tihanyi Ákos koreográfiája elementáris hévvel tölti meg az előadást: a zenével és a komor hangulattal összhangban elemeli a valóságtól és lázálomszerűvé teszi a történetet. Balla Eszter Mártája mályvaszínű ruháiban bizonytalan, naiv szerelmes, s bár néhol sablonos, Kopogtatás nélkül című nagy dalában, és az érzelmileg telítettebb jelentekben elmélyült alakítást nyújt. A költő későbbi életszakaszába a zene nélkül induló, majd lázálom szerűen előadott Nagyon fáj vezet át, melyet több drámai dühkitörés előz meg. Nagy Sándor kirohanásai egyre erősebbekké válnak: eleinte csupán hangját emeli fel, majd mozgása is zaklatottá válik, végül egész testével kifejezi pattanásig feszült, megbomlani készülő elméjét. Alakításából kilógnak a láthatóan erőltetett, mesterkélt önölelések, ám ezt arcjátékával, hanghordozásával jól kompenzálja.

A második felvonás kevésbé mozgalmas. Állandóan visszatérő alak Illyés Gyula, akit kisszerű és maradi költőként reprezentál, s már-már ripacsként jelenít meg Nagy Balázs, és csupán a végjátékban ad tartást a karakternek. Ő a szerelmi háromszögek egyik résztvevője, mindkét nőbe szerelmes, akik viszonozzák is az érzelmet. Polyák Lilla elegáns és szenvedélyes Flóra, aki szó szerint színt visz az előadásba: a Születésnapomra jelenete az egyetlen, melyben élénk ruhában, színes székek közt néháyn percig valóban felhőtlen József Attila. A gyógypedagógus érettségét és tartását bordó tónusú, kifinomult viselete is tükrözi. Rományi Nóra a korhű jelmezek mellett félelmetes kreációkat álmodott színpadra: a költő összeomlásakor a Rorschach tesztben meglátott fekete sasok kelnek életre. A szikár, sötét alakok félelmetes tánca, csőrös álarcban, sodró zenével, a Jön a vihar sorai alatt összművészeti vízió. Hasonló érzéki áradás a végső megroppanás, a Tudod, hogy nincs bocsánat jelenete. Az önvád vörös lidérceként minden szereplő színen van, , majd maszkjukat levéve magára hagyják a megtört, haját minduntalan oldalra simító, zaklatott elméjű poétát.

Az előadás tapsdramaturgiája legalább olyan kiváló, mint látvány és érzelemvilága. A pontosan ütemezett entrékkal nem hagynak időt a musical színpadokon megszokott tapsnak, így nem törik meg az előadás hangulati íve, a néző pedig nem lép a játék megrendítő világából.

Szirtes Tamás és a Madách Színház társulata a zenés színház professzionális eszközeinek felhasználásával egy zsenihez méltó kortárs emléket állít a költőnek és szerelmeinek.

 

Parák Eszter

Vízi Márton – Tóth Dávid Ágoston: Én, József Attila

Rendező: Szirtes Tamás és Szente Vajk

Madách Színház 2012. február 10.