peszterblog

Meskó Zsolt íróval, producerrel arról beszélgettem, hogyan szövődött össze hit, egyéni felelősségvállalás, személyes családi sorstörténet és hip-hop zene, hogy megszülessen a Madách Színházban áprilisban bemutatott sikerdarab, A tizenötödik. 

A személyes felelősségvállalás és az, hogy mindenki a maga területén teheti a legtöbbet másokért és egy ügyért, központi kérdése A tizenötödik című musicalnek, amit Derzsi György zeneszerzővel közösen írtatok, és amit a harmadik Madách Musical Pályázat győztes műveként április végén mutattatok be a Madách Színház nagyszínpadán. Többen meglepődtek, hogy Szirtes Tamás egy ilyen nemzeti-történelmi darabot műsorra tűz…

Igen, többen kérdezték, hogy a Madách Színház miért mutat be egy ilyen darabot. De miért ne? Szirtes Tamás igazgató, a darab rendezője pont azt mondta, hogy azért mutatja be, mert végre van egy olyan darab, amely nem pártoskodik, amelyet bármilyen elkötelezettségű ember megnéz és ugyanúgy jól érzi magát, és érzi, hogy jó magyarnak lenni. Ezt érezte meg ő is és a Madách Musical Pályázat zsűrije is.

Tehát abban, hogy 52 pályaműből ti nyertetek a színház harmadik musical pályázatán, az is benne volt – a friss a zenei világa és a hagyománnyal keveredő modernitása mellett –, hogy személyes ügy lehet…

Személyes ügy, ahogy nekem személyesen is sokat jelent. És emellett az volt az előnyünk, hogy mi már öt-hat éve dolgoztunk ezen. Nem lehet pár hét alatt összecsapni, ennyit bele kell tenni egy munkába.

Mikor találkoztál először Kazinczy Lajos, a tizenötödik aradi vértanú történetével?

Kilencéves koromban találkoztam a tizenhárom aradi vértanúval, mert apám mesélt róluk, és akkor volt egy gyönyörű mondata. Kivitt a Batthyány örökmécseshez, elmondta a nevüket és a történetüket. Megkérdeztem honnan tudja ezeket? Azt válaszolta, hogy mikor ennyi idős volt, mint én, már tudta. Persze az első dolgom volt, mikor hazaértünk, hogy megtanultam a tizenhárom aradi vértanú nevét. Kazinczy Lajos történetével pedig tizenhárom éves koromban találkoztam. Pásztor Emilnek akkor jelent meg A tizenötödik aradi vértanú című műve. Megragadott ez a figura gyerekként és hordoztam negyven éven keresztül. És egyszer csak előjött, megszületett belőle a darab, ami aztán a Madách Színházban eljutott oda, hogy a bemutatón 15 perces standing ovationnel fogadta a közönség. Annak ellenére, hogy a magyar történelmi darabokat nehéz eladni, mert annyi rossz magyar történelmi tapasztalatunk van.

Azt mondtad egy interjúban, hogy aknásított a múltunk. Horthy korszak, ’56, az ügynök múlt, de szerintem nem is kell annyit visszamenni, az elmúlt harminc évben is lehetne olyat találni, ami hat lakattal van lezárva és nem beszélünk róla, csak hordozzuk kibeszéletlenül. Azt látom, hogy ezeket az aknákat, ha nem is robbantgatod, de azért körbe ásod úgy, hogy nem a mamut alakok köré írsz egy újabb drámát, vagy regényt, hanem a fiatalok történeteit írod meg. Kazinczy huszonéves, A Fiúk a házból kisjátékfilmed szereplői szintén ’56-os fiatalok, a Ferences triptichonban ugyancsak nem az idős szerzeteseket, hanem a fiatalokat állítod a középpontba.

Ennek több oka is van. Sokat foglalkoztat a gondolat, hogy mit hordozunk a családunk múltjából. Az édesapám operaénekesnek készült, csak származási okok miatt a család X-es lett, és a 70-es évektől nem tudott érvényesülni a neve miatt. A dédnagyapám életfogytiglanit kapott mint politikai elítélt a második világháború után, aztán nagyapám is börtönben volt, aztán az apám is. Ez a macerás történelmi múlt tudat alatt mindig is mozgatott, hogy a történelem mennyire meghatározhatja egy ember életét. És hogy egy dédapai, nagyapai, apai örökség hogyan hat ki az én életemre. A tizenötödikben ez is erőteljesen benne van. Illetve az is foglalkoztatott, hogy én mit csináltam volna akkor. Konkrétan ’48-ban, ’56-ban, a 80-as években a beszervezéseknél. Mit csináltam volna akkor? És a válasz nem is olyan egyszerű. A Fiúk a házból kisfilmben is ezt a kérdés forgattam le. Mert hogyha egyetemista lettem volna, akkor egyértelmű, hogy beállok a szabadságharcba, meghalok a barikádokon, vagy disszidálok. De hogyha kiskatona vagyok, akit kivezényelnek a Köztársaság térre, akkor mit csinálok? Hiába gondolom másképp, amikor azt parancsolják, lőj…  1848-49-ben sem lehetett ez egyszerű ügy, a fiatal Kazinczynak sem volt az. Mindig az volt a bajom az állami ünnepségekkel, – és emiatt, amikor én rendeztem ezeket, akkor megpróbáltam megreformálni –, hogy a nagy történelmi alakokat, például Petőfit, Görgeit, Klapkát úgy kezelték, mint a kőszobrokat vagy nagy öregeket. Pedig fiatal emberek voltak.

Akik szerelmesek voltak, báloztak, anyagi gondokkal küzdöttek…

Lépjünk közelebb a márciusi ifjakhoz. Abban a pillanatban, amikor közel lépsz valakihez, kapcsolatba kerülhetsz vele. A kőszobrokra építő nemzettudat soha nem fog megérinteni, mert csak egy máz marad, nem ér el a lelkedig. Ezért mindig arra tettem kísérletet, hogy belépjek az ember életébe, és megnézzem, mi lehetett benne, honnan indult, mi fájt neki, mi tetszett neki, mit evett reggelire, mit csinált a hétköznapokon, amikor nem forradalmár volt. Nálam ilyen az alkotói kutatás.

Hány levéltárban és könyvtárban lettél törzstag?

Már nem feltétlenül kell könyvtárba járni a kutatáshoz. Rengeteget olvasok, de a tudományos feldolgozás élen jár a digitalizációban, és a könyvtár helyett már az interneten tudok keresni. A nagyon spéci könyveknek persze utána kell menni, és meg kell venni.

A kutatás után jön az írás? Vagy folyamatában?

Rengeteget olvasok, de egy bizonyos szintnél nem megyek közelebb. Rilke mondása, hogy vigyázni kell, nehogy a tények eltakarják a valóságot. Hogyha túl sok tényt tudsz az illetőről, akkor azok könnyen eltakarják a személyiséget. Pedig a személyiség és egyfajta intuíció vagy képzelőerő kell ahhoz, hogy meg tudjam teremteni a figurát. És olvasás után elengedem. Akkor jön egy érési folyamat. Ez néha hetekig, hónapokig tart, és egyszer csak összeáll. Elkezdek írni és gyorsan megszületnek dolgok. Na és utána azt még lehet hetekig, hónapokig, évekig csiszolni. Attól függ, hogy mennyit enged egy alkotói folyamat vagy a kommunikáció. A Kazinczy esetében Derzsi Gyurival, a zeneszerzővel, aztán Szirtes Tamás rendezővel csiszoltuk az anyagot.

Milyen volt Szirtes Tamással és a Madách Színház alkotói közösségével dolgozni? Azért használom ezt a kifejezést, mert követve a próbafolyamatot, azt éreztem, hogy itt most nem egy megvalósító csapat működött, hanem igazi műhelymunka volt.

Szirtes Tamás azt mondta az első pillanattól kezdve, hogy „Urak, én el fogom mondani a véleményemet, javaslatomat, de tiétek a darab. A végső döntés a tiétek, hallgassatok meg, és higgyétek el, hogy nem akarok rosszat.” Nagyon jó volt. Nagyon sokat kérdezett, és az alkotói csapat, Tihanyi Ákos, a koreográfus, Kocsák Tibor, a zenei vezető is. Kérték, hogy meséljek, mert ők nem ismerik annyira ezt kort, mondjam el, mi van egy-egy mondat mögött, vagy hogyan képzeljék el a tiszti életet. És egyszer csak megértették a folyamatot, ami a szabadságharcig vezetett.

Középiskolások ültek körülöttem a bemutatókon, és ugyanezt mondták a tanáruknak, hogy most megértették ’48-at. Nyilván a darabban vannak fikciós szálak, de például Haynau mondatai konkrétan az ő levelekben vagy naplókban leírt mondatai. Kazinczy mondatai ugyanígy?

Az utolsó tárgyalásán elhangzó mondatok az én személyes hitemből fakadnak, de minden más tárgyalási megszólalása az ő saját, valóban elhangzott szavaiból épült fel. De egyébként szinte az összes megszólalásában tőle szó szerint idézek.

Sokan megfogalmazták a közönség és a színészek közül is azt a közhelyet, hogy a hip-hop, a rappelés miatt tudja majd megfogni a fiatalokat a darab.

A mai fiatalok, ugye? Az édesapám 81 éves, és azért lássuk be, ő nem rap zenén nőtt föl. Más zenei világ érdekli, ahogy a 89 éves Karcsi bátyámat is, mégis fölvette az attiláját és abban jött el az előadásra. És utána azt mesélte, hazafelé már a taxisofőrt rávette, hogy megnézze a darabot, mert ezt kötelező látni. Aztán felhívta az egész családját, hogy ezt mindenkinek látnia kell. Tehát, nem a rap iránti vonzódásról van szó, hanem valami mélyebb tartalomról. A zene egy belső forma volt számunkra. Kerestük azt a zenei nyelvezetet, ami forradalmi tud lenni, ami valahogy újat tud mondani. Ami ki tudja fejezni egy forradalmi nap és egy forradalmi sereg lendületét, azt az átütő erőt. Számunkra ez a slam poetry, a rap. Ez tudja áttörni a határokat és úgy beszélni valamiről. Azt gondolom, hogy a zenében is megvannak azok az elemek, amelyeket én a nyelvben tudok leképezni. Az előadásban folyamatos a zene és az egész versben van megírva. Ez jól esik a fülnek. Rá lehet csodálkozni, hogy milyen szép, amikor két órán keresztül verselnek. A nyelvnek van egy misztikus teremtő ereje. És nagyon jók voltak az alkotótársaim, Petőfi, Kazinczy Ferenc és a többiek, akik a szövegeikkel megadták a mércét. Arra törekedtem, hogy a nyelvi közeg míves legyen, hogy értéket teremtsen. És nagyon mélyen megfogja az embereket a magyar nyelvnek ez a fajta teremtő szépsége, amihez Derzsi Gyuri olyan zenét adott, amelyben a különböző műfajok keveredése szintén különleges teremtő erővel bír.

És ugyanazzal a sokszínűséggel, mint a darabban megjelenő karakterek. A mostanában megszokott közbeszédtől eltérően több oldalról is kérdez a szabadságról, a hűségről, hogy kinek mit jelent a haza, ugyanakkor nem tesz igazságot.

Pontosan ezt hordozza a sokféle zenei műfaj és a nyelvezet is: hogy milyen sokszínű a magyar nyelvünk és a zenei nyelvünk, ami ki tud fejezni minket. És ebben jelenik meg a szabadság motívuma is, hogy ha te ennyi féleképpen meg tudsz szólalni, akkor ne hagyd, hogy beszorítsanak egy valamibe, mert szerintük csak az az igaz, ahogy Kazinczyval akarják tenni. Maga a történet kitágítja ezt, és rámutat, hogy mind részigazságokat hordozunk. Ezért tudnak rajongani a nézők Haynauért is. Nem úgy rajonganak érte, mint a bűnösért, mint a történelmi alakért, hanem meglátják benne az embert, és kezdik megérteni, hogy neki is megvan a saját részigazsága. De hívő emberként tudjuk, hogy a teljes igazság Istené. A béke útja ennek a felismerése. Amikor felismerem, hogy a másik emberben is van egy részigazság, ahogy bennem is az van, és ezt élni hagyom. Káin és Ábel története a legősibb, amiből nem tudtunk még kinőni. Amíg azt gondolja valaki, hogy attól ő boldogabb lesz, hogy megöl egy másik embert, vagy megsemmisít egy másik értéket, addig nem léptünk előre ezen az úton.

Nagyon sok minden van ebben az előadásban, markáns például a nemzeti identitás kérdése, amely kifejezést – Szirtes Tamás rendező szavaival – mára kiüresítették, ahogy el is hangzik a darabban: „a gyerekkor, az otthon megkapott magyar szavakkal, valami régi kicsi dicsőség, ami a mesékből megmaradt…” A saját életedben mit jelent a nemzethez tartozás?

A közösségben való cselekvést és a közösségért való cselekvést. Felismerni a közösség egyedi értékeit, és megőrizni.  Az a gyerekkori álmom, hogy március 15-i ünnepséget rendezzek a Nemzeti Múzeumnál, valószínűleg abból adódott, hogy én is csatlakozni akartam azokhoz, akik életben tartják ezt a fajta gondolkodást. És persze meg kellett értenem, hogy mi az, hogy ünnep. Nagyon sokan azt mondják A tizenötödik előadásról is, hogy úgy érezték magukat, mint egy ünnepen. Az ünnep pedig mindig arról szól, hogy megidézzük azokat a pillanatokat a családunk történetéből, egy nemzet történetéből, amikor minden kétely nélkül és a legnagyobb fényességében fel tudta mutatni egy közösség a saját értékeit, a saját hitét. És az szentté vált. Például Jézus személye, az egész jézusi életút egy ünnep, mert fel tudta mutatni egy egész életen át azt a fajta isteni tisztaságot és szeretetet, amit azóta kisugároz ránk. Egy ünnepben ugyanezt tudja egy család, egy nemzet. Megszületik valami. Egy forradalomban is megszületik valami tisztaság, fellobog az az ősi tiszta pillanat. És az ünnep arról szól, hogy megidézzük ezeket a pillanatokat azért, hogy átvegyük magunkba, és mi is képesek legyünk ilyen pillanatok megteremtésére. De ha egy előadásban csak ezt akarom felidézni, akkor kiüresedhet, viszont ha megfogom egy emberi történeten keresztül, például Kazinczy Lajos életén át, meg lehet ragadni. Amikor írsz, akkor persze nincs ilyen, hogy most akkor én a nemzeti identitásról akarok hitelesen beszélni, mert ha van ilyen, akkor az nagyon rossz lesz. Hál’ Istennek ez egyszer sem jutott eszembe a darab írása közben. Egyszerűen csak meg kellett néznem Kazinczyt, meg Görgeit, őket viszont velejükig meg kell ismernem, a gondolataikat, az élethelyzeteiket, mindent, hogy tudjak hitelesen beszélni erről.

És milyennek ismerted meg őket?

Amikor közel mész egy hőshöz, akkor rájössz, hogy egyik sem mondta soha életében azt, amit a darabokban megírtak, hogy én magyar vagyok, én hős vagyok. Amikor Petőfi beszél a magyarságról, az egy felnagyított pillanat, de a hétköznapokon nem beszéltek, hanem cselekedtek. A szabadságharc mélyén fantasztikus dolgok vannak. Mert az igazi lényege ’48-nak, hogy március 15. után hogyan épül föl, például a Mészáros Lázár féle hadügyminisztérium, vagy hogy állítják fel a magyar sereget egy pár hónap alatt, amely aztán megveri Európa akkori legerősebb seregét, a Habsburgokat, és az oroszokat nem azért nem tudják megverni, mert jobbak, hanem azért, mert sokan vannak. A képzési rendszer, a hadianyaggyárak, az egész szabadságharc infrastruktúrája elképesztő. De ez is egy részigazság. Mert hogyha közel mész és olvasod a korabeli leírásokat, akkor látod, hogy kik csatlakoztak a ’48-as sereghez. Az alsóbb néprétegek, és akik valahogy tényleg megérezték a szabadság ízét. De például olvashatsz naplót egy utazótól, aki leírja, hogy egy faluban a biliárdozó gazdag parasztlegényeket kérdezi, miért nem csatlakoztak a forradalomhoz. Azt válaszolják, hogy „Ugyan már, nem fogok én meghalni a háborúban, itt van a birtok ésatöbbi, ésatöbbi…” Tehát nem arról volt szó, hogy tízmillió ember egyként felállt, hogy éljen a magyar szabadság. Árnyalni kell ezt is. Például azzal, hogy Kazinczy egyik tisztje – a darabban Várnai Gábor – ellene vall. Ő is egy valós figura. Jegyzőkönyvekből idézem, hogy ellene vallott, hogy megpróbálja megmenteni a saját életét.

A főszereplőkben is ott van kezdetben ez a kettősség.

Igen, és választhatnak. Egy kritika írta, hogy Haynaunak és Kazinczynak tulajdonképpen ugyanaz az útja. Mert mind a kettő küzd egy apai örökséggel. Kazinczy elveszti tízévesen az apját, és jön az anyja, hogy legyél méltó apádhoz, miközben a gyereknek fogalma sincs, mit jelent ez. Haynau pedig egy zabigyerek. Mind a kettőt kiskorában katonaiskolába adják. Az egyik a szabadság eszményképévé válik, a másik a szolgalelkűség megtestesítőjévé. Kazinczy Lajos egy katonai zseni volt, mert azt gondolta, az a méltóság, hogyha gondolkodik, és kreatív. A darabban én nem beszélek erről, de azért a rendezés egy ponton megmutatja, hogy Kazinczy mekkora hadászati tehetség volt. Bonyolult lett volna azt beleírni, de érdemes tudni, hogy a ’48-as seregben megszervezte és felállította az utász egységeket, és kiképezte őket, alig pár hónap alatt. A szolgalelkű Haynau pedig egész életében azt gondolta, hogy neki az a méltóság, ha minden parancsot végrehajt, de a végén túlfuttatja ezt a vérengzéssel.

Ez a hozzáállás, mint sok konkrét mondat, vagy például a hadbírók viselkedése, a mai társadalomra is vonatkoztatható.

Ma is ugyanez van. Ez a két út van: vagy a szolgalelkűség, hogy beállsz és azt teszed, amit mondanak neked, vagy a szabadság, amikor kreatív vagy, és úgy fogalmazod meg saját magadat. Aztán egyszer csak észreveszed, hogy azt mondják, hazaáruló vagy. De erről szól a művészet, hogy bejönnek az emberek, rácsodálkoznak, magukra ismernek, napokig beszélgetnek róla, hordozzák magukban. Hónapokkal utána leszólítanak az utcán, mert akiket megérint, azokat foglalkoztatják ezek a párhuzamok. És akkor esetleg elgondolkozik, hogy lehetne ezt másképp is. Ez a művészet.

Te mit tanultál Kazinczy Lajostól?

Minden írónál így van, tehát nálam is, hogy természetesen Kazinczy én vagyok. Ez nem kérdés. A szerelmekkel, meg minden őrülettel, azért ragadott meg ennyire. És a különös az volt, hogy gyerekkoromban úgy képzeltem a hősöket, hogy elmennek a végsőkig és feláldozzák az életüket, ha az kell…

Erre ő a darab tizedik percében elénekli, hogy még élni akarok…

Igen. Itt van ez a fiatalember, akit elfognak és nem akar meghalni. Hogy van ez? Menti az életét! Egy ’48-as hős! Ez a kontraszt döbbenetes. Elfoglalja Nagysallót úgy, hogy ágyútűzben leszáll a lóról és gyalog vezeti a szuronyrohamot, aztán a tárgyaláson meg mentegeti magát. Alapvetően ez az ellentmondás izgatott. És közben nagyon tiszta hite volt, például abban, hogy jót tesz, ezzel szolgálja a hazáját. És józanul nézte, mi a feladat. Felállítani az utászzászlóaljat, parancsnokként ezt vagy azt csinálni. Nagyon tiszta, egyszerű hittel hitt a céljaikban, és átérezte az egyéni felelősségét. Többször volt olyan, hogy feladtam volna ezt a darabot. Megkerestünk színházakat, de sehova nem kellett. Csüggedtem. És egyéb ügyek kapcsán is többször van bennem, hogy feladom. De közben, ha mélyen nagyon hiszel valamiben, és ez egyébként a Jóistennel is tisztázott, hogy rendben van ez a dolog – mert az nagyon fontos, hogy kikerüld az ego csábítását – és ha tényleg van egyfajta küldetésed, akkor ki kell tartani végig. Akkor is, hogyha lelőnek, akkor is, hogyha börtönbe zárnak, akkor is, hogyha nem fogadnak el, akkor is, hogyha szenvedni kell miatta. Mert azt az ajándékot kaptad, hogy hordozod az Igazságnak egy olyan részletét, amit a te feladatod felmutatni. Felelősséged van mások felé. Az első tizenkilenc előadáson megnézte tizenkilencezer ember ezt a darabot. Hogyha Gyurival feladjuk pár évvel ezelőtt, amikor egy igazgató azt mondta, hogy szerinte ez nagyon jó, de nem fog kelleni a közönségnek, akkor tizenkilencezer embernek nincs öröme. Vannak ügyek, amelyeket el kell engedni, de vannak, amiket nem lehet elengedni. És emellett még, amit Kazinczytól tanultam, amiben nem voltam erős, az az alázat. Mert ezeknek a tiszteknek, férfiaknak volt alázata. Kazinczynak és a tizenháromnak is. Beálltak az ügybe, és azt is elfogadták, hogy az ügy elbukott, és abban az ügy-elbukásban is tudtak szabadok maradni. Ez nagyon szép. Az aradi vértanúk a haláluk pillanatában is szabadok voltak, és ettől volt félelmetes az erejük, és ez az erő hat ma is. Szerintem erre tanítottak ők is, hogy alázattal és hittel végig kitartva meg lehet teremteni a szabadságot akkor is, hogyha éppen minden ellened szól. Ez Kazinczy, a tizenötödik aradi vértanú üzenete.

A tizenötödik színlapja és jegyek: https://madachszinhaz.hu/szindarab/a-tizenotodik