Kedves Miklós Tibor! Drága Tibi!

Ugye láttad? Ugye ott voltál a takarásban, ahogy régen, és te is láttad, hallottad, érezted ma este, amit mi? Életed egyik fő műve úgy kelt életre a hosszú fehér leplek között, a csillagos égbolt fényében, ahogy megálmodtad. Polyák Lilla erős és elegáns Annaként az őrülten szerelmes nő alakját a teljes megőrülésig rajzolja meg. Vronszkijjal töltött éjszakája utáni összeroppanását, lázas megbánását, anyai gyöngédségét, a szégyenteljes, féltékeny és mégis eszelősen lángoló szerető sorsot, végül látomásos végzetét megrendítő érzelmességgel, visszafogott mozgással és tökéletes, szabadjon azt írnom, virtuóz énekléssel alakította. Hangjánál már csak tekintete közli jobban fájdalmát, szenvedélyét, vágyát. Pilinyi Márta korhű, ékszerekkel és csipkével díszített bordó és fekete bársony estélyi ruháiban, ezüst szürke hosszú kosztümében, de tört fehér kabáttal párosított fekete szoknyájában is Polyák Lilla Anna Kareninája a végzet asszonya. A két lábon járó szenvedély, ahogy Karenin levelét földhöz vágja, vagy éppen szerelmével táncol. Tibi, ugye te is láttad, és te is beleborzongtál, ahogy a szülés után az ágyon fekve két kezét a két szeretett férfi felé nyújtja, és ahogy lázas kábulatában engesztelni próbálja férjét és szeretőjét? Ahogy teszi mindezt fájdalmasan, de kristálytiszta hanggal és lélekkel. A magyar, de megkockáztatom, hogy a világ musical irodalmának legszebb és legnehezebb női szerepét írtátok meg Kocsák Tiborral. Annak idején feleséged, Nagy Anikó is szívet tépő Anna volt, és most Polyák Lillától lúdbőrzik nézőtér. És ugye láttad, hogy megérkeztek a férfiak Anna mellé a Madách Színház előadásába? Ugye te is sírtál a gyönyörűségtől, amikor megláttad, és főképp meghallottad Zöld Csaba Kareninjét? A férfit, aki a te műveid eljátszására született. Méltóságteljesen sétált be, feszülve a dühtől és féltékenységtől, kezei ökölbe szorulva, orcája remegéséből látva, hogy állkapcsa össze-össze zár a felindultságtól, ahogy felségét a szeretőjével látja. Közben kényszeredetten, mégis kedvesen mosolyog az őt csillapítani vagy éppen szítani próbáló nőkre. Ugye te is hallottad, ahogy mély, bársonyos hangján átszűrődött a kétség, a féltés, a fájdalom és a szeretet? Jó nehéz dalokat írtatok Kocsák Tiborral, de nemcsak Annának, Kareninnek is. És végre megjött az ember, aki ezeket nem csupán elénekli, de minden manírtól és szenvelgéstől mentesen, minden lelki válságával a maga teljességében átadja. Hittel és szenvedéllyel átitatva, dühvel és fájdalommal, mégis mértékletesen lefojtva és elegánsan. Tekintete, rezdülései, minden mozdulata és minden hangja, úgy volt tökéletes, ahogy volt. És Vronszkij! A jóképű, szép szál katona, akibe minden nő egy kicsit beleszeret. Ő is megérkezett. Nagy Balázs a csábító mosolyával, határozott kiállásával nem csupán egy szép szerető. Az Álmot küldj halálos éj során bejárt érzelmi íve, ahogy a fehér függönyök között a csillagok alatt a forgó színpadon járkálva, mégis minden felesleges mozdulat és heveskedés nélkül eljut az öngyilkosságig, Anna és Karenin méltó társává emelkedik. Had tegyem hozzá, briliánsan megkomponált dal a te minden érzelmet pontosan leíró, mégis lelket szaggató tolsztoji szövegeddel! Tibik, Tiborok, csodállak Titeket!! A legnagyobb magyar színházi szerzőpáros vagytok!!! Kocsák Tibor áradó zenéje és a te librettód egy külön elemzést érdemelne! De az én elcsépelt szavaim nem érnek fel a te költeményeidhez, melyeket szereplőid szájába adtál. Szerednyey Béla rendezése alázatos, nem akarja elvonni a figyelmet mindarról, ami ebben a világirodalmi remekműben megfogalmazódik. Az egyéni boldogság kereséséről, a bűn és bűnhődés mértékének örök és kínzó kérdéséről, a kötelékek felbonthatatlanságának dilemmájáról és a kételyek drámájáról. A plafonról lelógó leplek határolnak, elfednek, lebegtetnek, a színes megvilágításnak és a stroboszkópnak köszönhetően egészen látomásszerűvé teszik Anna elméjének végső megbomlását. Barát Attila Levinje az első és utolsó jelenetben a szürke ruhájában a sárgásan megvilágított textil csíkok között kimondja, elénekli a tételmondatokat. Szerelmével, Kittivel, vagyis Haffner Anikóval remek páros, bár talán éppen ideje lenne az ő fiatalabb váltó társaikat is megtalálni, mert hát kissé megmosolyogtató, amikor egy harmincon túli nő énekel a tizenhét éves lány fájdalmáról. Ugye láttad, hogy milyen jók voltak ők is és a többiek is? Barabás Kiss Zoltán pópája tiszteletet parancsoló, mégis jóságos, kiváló ellenpontja az első felvonásban látott professzornak, aki Galbenisz Tomasszal egy remekül poentírozott duettben fejti ki nézeteit a lelki bajokról. Üdítő volt együtt látni Laklóth Aladárt határozott Sztyívaként, Galbenisz Tomaszt professzorként, Barabás Kiss Zoltánt a már említett szerepekben és Vikidál Gyulát, aki az idős herceget alakította. Mindannyian alázatosan és nagyszerűen játszottak. Ladinek Judit kacér önzetlen barát jó érzékkel eljátszva és szépen elénekelve. Ahogy Bajza Viktória hercegnője is pont annyi, amennyi kell. Balog Tímea Betsyként szintén nagy ívet jár be, miközben a barátnőjét védő asszonyból elutasító úri nővé válik, mégis megmarad az aggódása Annáért. Igazi kincse ő az előadásnak. Serbán Attila bár ma nagyon beteg volt, mint azt az előadás után megtudtam, nagyon jó választás volt olasz énekesnek. Ha rendbe jön a hangja, leénekli a díszlet csillagokat a plafonról, hisz tudod. És hát az ensemble! A kórus, vagy tánckar, vagy kisebb szerepek megformálói! Hívjuk őket bárhogy, nagyszerűek! Csodálatosan táncolják Sándor Dávid és Váradi Viktória koreográfiáját, pazarul énekelnek és még játszani is tudnak. Szirtes Tamás remélem, tudja, mennyire mázlista, hogy egy ilyen karral dolgozhat… Drága Tibi! Az a taps, az az éljenzés, melyet ma kapott a társulat, neked is szólt! Neked, aki már nem lehetsz itt, hogy láthasd, de aki tudom, hogy figyelsz. Figyeled, mi történik azzal a darabbal, amire meg sem merem számolni, hány éveteket áldoztátok. Tudom, hogy ha most itt lennél, akkor felhívnálak holnap, hogy elmondjam, mennyire büszke lehetsz erre az előadásra. Hogy áradozzak neked Zöld Csabáról, hogy agyon dicsérjem neked Nagy Balázst, hogy olvadozzak Polyák Lillától és végig soroljak mindenkit az előadásból és ismét az egekbe magasztaljam a Tibor-Tibor párost. Innánk egy kávét a Művészben és beszélgetnénk, ahogy régen. És elmondanád, hogy láttad. Mert ott lettél volna ma is a takarásban, hogy lásd az új beállókat, akik új életet adtak ennek az előadásnak. Tibi, „kéretlen bíránk a világ”. „Miért élsz, merre tartasz és honnét?” – hányszor, de hányszor tesszük fel magunknak és egymásnak ezt a kérdést. Hányszor, de hányszor nem szólal meg e kérdés a színházban, ahol ennek a leghangosabban kellene üvöltenie?! „Magadból mit hagysz itt, ha elmész?” Te ezt a rendíthetetlen igazságot hagytad nekünk: „Élni kell, ahogy apánk is élt. Élni kell, még ha nincs is miért. És mit jelent, mit néped mond: hogy lélekkel és Istennek élj.”

Szeretettel, egy lány, aki rengeteget tanul még ma is Tőled