peszterblog

Meskó Zsolt és Derzsi György A tizenötödik című műve Kazinczy Lajos életét és vértanúhalálát mutatja be a hip-hoptól a szimfonikus balladáig ívelő zenével, korabeli dokumentumok, versek és ezeket összefűző fiktív elemek elegyével, pátoszmentesen beszélve hazaszeretetről, függetlenségről, hűségről. A darab ősbemutatója hármas szereposztásban áprilisban volt a Madách Színházban.

Könnyű lenne elintézni a Madách Színház új bemutatóját annyival, hogy a magyar Hamilton, de ennél sokkal többet ér Meskó Zsolt és Derzsi György munkája, mely a színház harmadik musical pályázatának győztese. A szerzők jóval az új magyar zenés darabok születését ösztönző pályázat meghirdetése előtt kezdték írni, és a sokéves munka érződik is a részleteiben kimunkált, történelmi tényeket hitelesen bemutató, humorral és irodalommal átszőtt szövegkönyvön, mely úgy simítja rá a jelenre és az 1848 óta lepergett történelemre a kor kérdéseit, hogy ma is érvényesen szólnak többek között a nemzet és az egyén önrendelkezéséről vagy a nők társadalmi helyzetéről. Különösen magával ragadó, ahogy az első felvonás Csokonai A reményhez című versének soraira épül, majd Petőfi Nemzeti dalából bontakozik ki a forradalom slam poetry-szerűen. Mindezt aláhúzza az eklektikus, mégis áradó egészet alkotó, a szimfonikus hangzást a hip-hoppal, spoken wordökkel, poppal és rockkal összhangba hozó, népi motívumokkal díszített zene. Az újszerű művet Szirtes Tamás túlzásoktól mentesen vitte színre a nagyszínpadon.

A történet középpontjában a tizenötödik aradi vértanúként kivégzett Kazinczy Lajos, a 29 éves ezredes hadbírósági pere áll, melynek során visszatekintésekkel bontakozik ki a fiatal katona magán- és szakmai élete, a magyarok ébredése, a kor társadalma a kocsmárostól az arisztokrácián át a katonaságban biztos megélhetést látó császári tisztekig. Egy céltalan ifjú fejlődéstörténete a vértanúságig. A Kazinczy Ferenc fiaként apja örökségét nyögő, szegénységben élő fiú önmagát kereső csetlései-botlásai szöges ellentétben vannak a hadbíróság előtt felelősségteljesen és határozottan álló férfi tartásával. Ez a váltakozás adja az előadás sodró dinamikáját, amely nem csupán a címszereplőt alakító színészeket teszi próbára, de a teljes társulatot és a műszakot is. És miközben kifogástalanul ütemre dolgoznak a hangmérnökök, a kellékesek, az öltöztetők, a tánckar, egy percig sem érezhető erőlködés. Annak ellenére, hogy a Madách sűrű műsora közben szűkös volt az idő egy ősbemutató színpadra állítására, a színház végre ismét valódi alkotóműhellyé vált – amely az előadás egészén érezhető. 

Vízvárdi András aradi várbörtönt idéző díszletében rácsok keretezik a történetet, emelkednek, tágulnak, nagy tereket adva a csatajeleneteknek, szűk helyet határolva a belső vívódásoknak. A színpad közepén egyetlen többszintes dobogó mozog, miközben a szintén Vízvárdi tervezte, a Madáchban elmaradhatatlannak számító LED falakon megjelenő animációk diszkréten, szervesülve simulnak bele a korabeli architektúrát idéző oldalfalakba. Mindehhez társul Madarász János világítása, mely nem csupán kiegészítője, de önálló narrátora is az előadásnak. A hadbírók a császári színekkel narancs-vörös fényben jelennek meg a monarchia korában rendszeresített zubbonyokat idéző jelmezeikben, a magyar honvédek a trikolór színeivel megvilágítva teszik le esküjüket, a báli forgatag kékes-lilás fényben apró fehér fénypontokkal válik álomszerűvé, míg Kazinczy derengő cellájában a rácsokon keresztül vág a fehér fény. Precízen, művészien, „Madárosan”.

A mű dramaturgiája kegyetlen iramot diktál fizikailag, lelkileg, és a kétórás megelevenedett történelmi tabló közben egy percre sem engedi pihenni sem a nézőt, sem az előadókat. Kazinczy a színpad elejére zárt cellájában rettegve tépelődik a komor rapet klasszikus nagyívű musical dallá fokozva, kínlódva a csatában elveszett bajtársaknak adott parancsai súlyától, apjához fohászkodva, dühösen faggatva, megtörve a bűntudattól, sötétben egy fehér fénypászmával megvilágítva. Az intim tér hirtelen kitágul, egy szempillantás alatt a hadbírók körében találja magát vádlottként büszkén védekezve, majd egy gyorsöltözés után bohém ifjúként egy báli forgatagban próbál közel kerülni az elérhetetlen szerelméhez.

Derzsi György feladta a leckét rendezőknek, színészeknek, amikor az ősbemutató egyik főszereplőjének, Borbély Richárdnak hangjára írta Kazinczy dalait, amelyekben a romantikusan búgó pop tenortól a torokszaggató rockos rivalláson és a különböző rapstílusokon át számos műfajban, nagy hangterjedelemben kell megszólaltatni a szerelem, fájdalom, lelkesültség, elfogadás érzéseit – miközben a szereplő az előadás 95%-ában színpadon van. Az idő eldönti majd, ki tud nem csak hangilag, de színészileg is felnőni A tizenötödik címszerepéhez, mely nagy fizikai igénybevételű, és a hangi adottságokon túl olyan színészi kvalitásokat kíván, amelyekhez különleges képességű zenés színész kell. Mert el lehet énekelni korrekten, ahogy Solti Ádám teszi megelevenítve egy sorsával sodródó, bizonytalan Kazinczyt. Vagy el lehet játszani ifjonti hévvel, nagy átéléssel, jó ütemérzékkel, hangi bizonytalanságokkal egy a felelősségtől hirtelen felnőtté váló, nagyon szerethető fiatalembert, ahogy Jenővári Miklósnak sikerül. És életre lehet kelteni a magánéletben határozatlan, a csatatéren hős forradalmárt, akinek hangja nyomán szétesik a ház, akivel és aki után gondolkodás nélkül rohan az egész sereg a szabadságharcba – vagyis meg lehet formálni Kazinczyt úgy, ahogy Borbély Richárd. Szenvedéllyel, alázattal, a zenei stílusjegyeket pontosan megszólaltatva, finom mimikával, humorral, indulattal, együtt lélegezve a társaival.

Rományi Nóra jelmezeit klasszikus vonalak, finom részletek jellemzik. Egyenruhák, báli kosztümök, szín- és anyagkavalkád, testre, korra és táncra szabva. A koreográfia Tihanyi Ákos, Molnár Ferenc, Végh Katalin Mária és Csörögi Márk munkája, mely egyenértékűvé válik a szöveggel és a zenével. A Madách tánckara és színészei megdolgoznak a sikerért. A kétszer ötvenperces előadás során folyamatos a mozgás, a zenei anyaghoz illően számtalan stílusban táncolják el a harcot, az elnyomást, a magányt. Tihanyi egyik legsikerültebb koreográfiája egy nagyon jó állapotban lévő tánckarra és társulatra. A Kocsák Tibor, Erős Csaba és Leszkovszki Albin vezette zenekar biztos kézzel és minden műfajban jó stílusérzékkel szolgáltatja mindehhez az alapot.

Az előadás megrendítő pontja a tizenhárom vértanú kivégzése. A vöröses fényben izzó jelenet végére a férfiak fehér lepedővel fedett hátára vetítve három dimenzióban jelenik meg a középiskolák falán ezerszer látott kép, Barabás Miklós jól ismert litográfiája. Mégis másképp lehet szemlélni az ismert arcokat, miután három feketébe öltözött nő a „halál angyalaiként” röviden, de érthetően mond el olyan részleteket a kivégzett katonákról, melyek a történelemórán csak ritkán kerülnek elő. Például hogy Aulich Lajos, aki nem beszélt magyarul, napi parancsba adta, hogy tisztelettel viseltessenek a magyar katonák a magyar hazáért küzdő tót, rác, szerb és más nemzetiségű honvédek iránt…

Az előadást hármas szereposztásban játsszák, Borbély Richárddal, Jenővári Miklóssal és Solti Ádámmal a főszerepben. Az ifjú Kazinczy szerelme Békefi Viktória alakításában naiv, csintalan, igazi „Disney-sláger”-énekes hanggal. Békefi nagyon érti és érzi a karaktert. Őt váltja Simon Boglárka, aki kétségtelenül kiválóan énekel, a gyötrődő fiatalasszonyt érzékenyen formálja meg, mégis a mindössze huszonöt éves Jenővári Miklóssal közös párosuk inkább az Anna Kareninában működne jól. Gubik Petra – mint általában – nagy hévvel, és bár ezúttal kicsit árnyalja, mégis nagy hangerővel, egydimenziósan jeleníti meg Majthényi Zsófiát. Haynau szerepére három tapasztalt tenort választott Szirtes Tamás, akik három egészen különböző módon jelenítik meg a táborszernagyot. Egyházi Géza a véreskezűségben élvezetet lelő hiénát alakítja, Miller Zoltán nagy dinamikai váltásokkal, foga között néha alig hallhatóan suttogva, majd magából tombolva kikelve az őrült katonát állítja a színpadra, Posta Victor indulattól remegő fejjel, szemében teljes őrülettel az erőszakosságát és kegyetlenségét palástolni nem tudó pszichopata.

Külön kiemelendő a társulat egyik alapembere, Németh Gábor, aki váltva alakítja Klapka Györgyöt és Görgei tábornokot, így ő mindhárom bemutatón végigjátszotta az előadást, hozva mindkét katona sajátosságait, estéről-estére jobban rappelve és a tőle megszokott színvonalon táncolva. Nagy teljesítmény magas minőségben. Klapka szerepében Ekanem Bálint Emota a váltója, akinek igen jól áll a komáromi várparancsnok karaktere, szenvedélyes, határozott. Görgein Németh Gáborral Kiss Ernő Zsolt osztozik, aki elegáns, tekintélyt parancsoló, a hip-hop stílusba még bele kell lazulnia. A humorérzéket, keménységet és biztos hangot igénylő Von Lasberg szerepében a kiváló torkú Sánta László és a Madáchban először szereplő, figyelemreméltó énekes-színész, Cseh Dávid Péter látható. Kazinczyval való vitájuk az előadás egyik legszenvedélyesebb része. Figyelmet érdemelnek a hadbírók, köztük is a rapben, énekben, mozgásban és karakterformálásban is magabiztos Mező Zoltán, Baksa András és Jenei Gábor. Török Sophie-ként Gallusz Nikolett, Kecskés Tímea és Ladinek Judit alázatos, gondoskodó, emellett szívbemarkolóan adja át énekével az anyai aggódást és tanít hazáról, méltóságról a darab egyik legszebb szövegű dalában.

Az előadás kiegészítéseként vagy arra felkészülésképpen június 25-ig heti több alkalommal rendhagyó tárlatvezetésen lehetett részt venni a Nemzeti Múzeum 1848–49-es szabadságharcot bemutató kiállításán. A múzeumi szakemberekhez az előadás színészei is csatlakoznak, így a darabbéli karaktert, a valós történelmi személyt és kort is megismerheti a látogató. A PR-fogás mellett a múzeummal való együttműködés is arra szolgál, amire a mű maga: mélységében megismerni és közelebb kerülni a magyar történelem azon pillanataihoz, amelyeket gyerekként az iskolában unalomig ismert szövegekkel ünneplünk, felnőttként pedig talán már csak úgy tekintünk, hogy március 15-én nem kell dolgozni, október 6-án pedig mi is volt?…  

Meskó Zsolt és Derzsi György darabja Szirtes Tamás rendezésében közhelymentesen, érvényesen keresi múltban és jelenben az olyan agyonhasznált fogalmak jelentését, mint haza, méltóság, elfogadás, szabadság.