peszterblog

A hófehér díszletben népdalokat éneklő fiatalok, élő hangszereken élő emberek játsszák az élő zenét, a sarkokból benyúl, beszól, beszáll egy-egy mondat, tárgy, ember. Ha nem tudnám, akkor is kitalálnám, ifjabb Vidnyánszky Attila rendezését látom. Kinek az ég alatt már senkije sincsen… címmel mutatták be a Pesti Színházban az Arany János életét megidéző ifjúsági, de nem csak ifjúságnak szóló előadást.

Az előtérben egy fiú kiabálja, hogy meddig tart az előadás, egy fiatal lány a díszlet makettjét mutogatja, sörrel kínálnak és egyre azt kérdezik, milyen tálat. Már 10 perccel az előadás előtt elkezdődik az előadás. Latinovitsot halljuk videó felvételről, miként arról beszél, hogy ma már nem értik úgy a magyart, ahogy egykor Arany, Ady, Kosztolányi… A Sztalker Csoport előadásai akkor is bevonnak a játékba, ha nincs is direkt erre bevetett eszközük, de ezúttal kifejezetten ez a céljuk az előadás előtti beszélgetésekkel, a kérdezz-felelekkel, a színpadra invitálással. Ne csak együtt gondolkodjunk, ne csak együtt létezzünk a színházban, de játsszunk is együtt. Játsszuk el együtt a magyar nyelv örök őrének, atyjának, a családapának, a férjnek, a legigazabb barátnak a történetét. Tisztelegjünk együtt valaki előtt, aki előtt kora éppúgy tisztelgett, mint azóta minden magyar szót értő, éljen bármely érában. Virgoncan, szókimondóan, szeretet teljesen, fiatalos lelkesedéssel és lendülettel teszi ezt a Vígszínház társulata a Sztalker Suli tanulóival és a Színház és Filmművészeti Egyetem hallgatóival.

Mindenkinek jut egy-egy emlékezetes sor, mozdulat, jelenet. Wunderlich József Latinovits Zoltánja, Antóci Dorottya éneke, Zoltán Áron elegáns és önironikus Madách Imréje, állandó bolondozásai, de legfőképpen az első felvonás végi Hamletje, Csapó Attila hevült Sárváry Pálja, Szilágyi Csenge Ercsey Júliája, Ertl Zsombor érett Arany Jánosa, ahogy a Kertben című verset mondja, várva Petőfijét, Tóth András Kemény Zsigmondja, és Dino Benjámin színész Arany Jánosa felejthetetlen. Ahogy Gyöngyösi Zoltán szomszédja is maradandó, és bár idősödő Aranynak nem őt választottam volna, ugyanakkor néhol nagyon mélyről felhozva a barát hiányát, meggyőző. Ahogy Petőfit is csak hallva hittem el, de úgy mondjuk teljesen, látva kevésbé, mert a törékeny, vékonydongájú költő Wunderlich József előadásában kevésbé volt szemtelen, és kevésbé volt szenvedélyes barát. Mondhatni, levélben másmilyennek tűnt. De talán ahogy Petőfinek el kellett olvasnia még vagy hatszor a Toldit, hogy silányságát kellőképpen érezze, nekem is meg kell néznem még vagy négyszer az előadást, hogy gyengéit mind jobban kitapintsam. (irónia…) Amit viszont nem kell bizonygatnom, a gyermekszereplők, Mátyus Károly, Ökrös Olivér és Maksi Marcell tehetsége.

Hegedűs D. Géza (jelentsen ez bármit is) önnön nagyságát öniróniával kezeli bemutatkozásánál és a debreceni kollégiumot bemutató jelenetben is. Narrátorként, tanárként, rendezőként, csodálóként van jelen a színpadon. Megjelenésekor a sorok között szaladgáló lányok-fiúk, mint az iskolában, összesúgnak „Itt van.” „Bejött.” „Psszt!” Az első percekben világossá teszik, ez egy ifjúsági előadás – a gyengébbek kedvéért ez még elhangzik párszor. A használt eszközök, az okostelefon a szelfikhez, a szövegeket és képeket rejtő Ipad, Youtube, Facebook, a korhű párbeszédeket összekötő modern nyelvezet mind mai, friss, érthető és élvezhető. Még az elsőre kissé erőltetettnek tűnő GIF-ek is, melyeket leírni esztelenség lenne részemről, látva ismerszik meg a humora.

Két nagy örök szerelmem van, Baradlay Richárd (a Jókai házból való huszár kapitány) és Petrovicsék fia, Sándor, akit a világ Petőfiként ismer. (Ha belegondolok, nem sok esélyt hagytam magamnak a boldog beteljesülésre…). A Kinek az ég alatt… Petőfijébe viszont nem tudtam volna beleszeretni. Ugyanaz hiányzott belőle, mint az előadás Aranyából: a humor. Számtalanszor elolvasva e két igaz barát, hazafi, költő óriás, zseni levelezését, egymásnak írott verseit, hiányoltam az előadásból Arany jámbor, ám annál sziporkázóbb humorát, Petőfi szemtelen poénkodását, csipkelődésüket, egymás iránt érzett mérhetetlen tiszteletüket.

És mégis, hogy az utolsó sorból nézve is, mellettem felháborodott középkorú párok méltatlankodó megjegyzései és előttem sikongató tinilányok rajongása közt is miért működött az előadás? Mert benne van minden, ami gondolkodó fiatalembereket foglalkoztathat. (Lehetne a címe: Mit kíván a magyar ifjúság?!) Az iskolarendszer hibái, a politikai befolyásoltság, a kultúra fontossága és mégis csúfos elbutulása (elbutítása). Okosan, pontosan, szemtelenül, mert nem tudom, említettem-e már, ez egy ifjúsági előadás, a múlt időt megidézve teljesen jelen idejűen. Ha eddig nem is foglalkoztatta, ebben a két óra 25 percben (egy szünettel) elgondolkodott rajta, mert behúzta a gondolkodásba nemcsak ifjabb Vidnyánszky Attila minden eszközzel ezt célzó rendezése, de az a múltat jelennel összekötő érzelem, mely Petőfi és Arany között volt. Amit Vecsei H. Miklós szövege élővé tett összesimítva a levelek, naplórészletek, feljegyzések sorait a mai nyelv szövetével. Ugyanaz a sírás környékezett kettejük dialógusai közben, ami minduntalan környékez egymáshoz címzett soraik olvasása közben. Mély és elszakíthatatlan barátság volt az övék. A nagy eszmékért lángoló tavaszi ember, és ezen eszméket verseivel erősítő őszi ember barátsága. Olyan kötelék, amilyenre mindenki vágyik. És ahogy Hegedűs D. Géza narrációjában el is mondja: képzeljük csak el, hogy 150 évvel ezelőtt egy barátság találkozástól búcsúzásig tartott, minden más csak levélváltás, levélvárás és rágondolás volt. „Tudod, fiam, az a folytonos szerelmeskedés megárt, jó néha közé valami unalmas dolgot vetni. Legyenek az én leveleim azok.” – írja Petőfinek Arany, barátja házasságkötése előtt.

Az előadás szöveggel egyenrangú erőssége a látvány, melyet Vecsei Kinga Réta jegyez a fehér falakkal, fekete-fehér jelmezekkel, fentet a lenttel összekötő döntött rámpájával, Juliska halálakor a hulló papírosokkal, valamint a darabot végig kísérő zene Kovács Adrián, illetve Mester Dávid élő zongorajátékával és a szereplők énekével. Berecz István néptáncos koreográfiájának jelenetenkénti jelentése megérne egy külön elemzést.

Ugyanazzal a feltöltődéssel léptem ki a színházból, ahogy a könyv mellől szoktam felállni, mikor Aranyt és/vagy Petőfit olvasok. Újra beleszerettem Petőfibe, újra barátja lettem Aranynak, újra lelkesülök azért, amiért. Erre képes a színház, ha jól csinálják, és ez a csapat a legtöbbször jól csinálja. „Nem lehetünk ennyire gyávák. Nézzünk egymásra és tegyünk idézőjelbe minden mást. […] Várjuk így a tavaszt. A friss, szerelmes tavaszt. […] Nem lehetsz egyedül Petőfi Sándor.”

Pesti Színház, 2018.05.10., 2018.05.19.

Ajánlom Petőfi és Arany levelezését: http://www.mek.oszk.hu/06100/06126/html/index.htm

Tanú / Öregember – Hegedűs D. Géza

Megyeri Sára /Ercsey Julianna/Desdemona – Szilágyi Csenge

Arany György/Latinovits Zoltán/Petőfi Sándor – Wunderlich József

János /Csokonai Vitéz Mihály/Madách Imre – Zoltán Áron

Másik Tanú /Sárváry Pál/Fáncsy Lajos/Pákh – Csapó Attila

Beczkes Józsi /Kemény Zsigmond – Tóth András

Arany szomszédja/Arany János/Szákfy József – Gyöngyösi Zoltán

Egyik Tanú/Imre Sándor/Eötvös József – Reider Péter e.h.

Julianna – Antóci Dorottya e.h.

Juliska – Rudolf Szonja e.h.

Fiatal Arany – Dino Benjamin e.h.

Arany/Mihó Laci/Gyulai Pál – Ertl Zsombor e.h.

Lantay János – Ökrös Olivér

Gyerek Arany – Mátyus Károly

Arany László – Maksi Marcell

Zenei kíséret: KOVÁCS ADRIÁN/MESTER DÁVID

Ügyelő: BALÁZS LÁSZLÓ

Súgó: MÉSZÁROS CSILLA

Hang: CHUDÁK RÓBERT

A rendező munkatársa: EGYED MÓNIKA

Világítás:HLINKA MÓNIKA

Szcenika: JUHÁSZ ZOLTÁN

Látvány: VECSEI KINGA RÉTA

Koreográfus: BERECZ ISTVÁN

Zene: KOVÁCS ADRIÁN

Dramaturg: VECSEI H. MIKLÓS

Rendező: IFJ. VIDNYÁNSZKY ATTILA