peszterblog

A színházsznobok poklában jártam ma este, és megperzselt. Annyira, hogy vissza akarok menni. Ha ez a színjátszás legalja, ahogy sok helyen olvastam mostanában  a musicalekről, akkor én leülök a gödör fenekére, és boldog leszek, ha maradhatok. A Madách Színház átrendezett szereposztással mától újra játssza a József és a színes szélesvásznú álomkabátot. És én erre csak annyit tudok mondani: HURRÁ!

Szokásomtól eltérően most a tárgyilagos elemzés helyett/mellett inkább személyes véleményként írok, mert nagyon jól eső újranézése volt a mai ennek a réges-rég látott előadásnak, mert azok az emberek, akiket a kórusban, tánckarban, mellékszerepekben megszerettem, szólisták a darabban. És mert jó volt egy estére gyerekként nézni egy háromdimenziós esti mesét. És leginkább, mert az elmúlt időben több kritikai fórumon is szembesültem azzal, hogy azokat, akik a művész színház mellett a kommersz színházban is minőséget találnak, Uram bocsá’ még élvezik is az előadásokat, magas lóról lenézik azok, akik magukat “színházértő közönségnek” nevezik. Jómagam a színházra szakosodott újságíróként, úgy döntöttem évekkel ezelőtt, hogy aprólékos elemzésekkel bizonyítom, hogy a zenés színház, illetve a kommersz színház is fel tud mutatni minőségi, társadalmat tükröző, morális kérdéseket felvető előadásokat. De most inkább leírom azt, amit a kérdések helyett ma nekem adott a Madách Színház József előadása, melyben ha elemezném, akkor a színészet, a tánc és a zene/ének komplexitására helyezném a hangsúlyt. Ám a következő sorokban inkább azt húzom alá, hogy hogyan nyújtott zsigeri élvezetet a mai este.

………………………………..

A körúti teátrum 2008-ban mutatta be másodjára Adrew Lloyd Webber szemtelen és szertelen darabját. Tim Rice és Webber még a középiskolában kezdték el írni, majd a Jézus Krisztus Szupersztár sikere után be is merték mutatni. Akkor már tudták, zabálni fogja a közönség a bibliai József és testvéreinek történetét, melyből Thomas Mann regényét is hozzávéve alkották meg a stílusparódiákban dús és néha közhelyektől sem mentes darabot. A mai napig látható 2008-as változat egy hatalmas revü, és nem is kell benne többet keresni. Bár nagyon együgyűnek és tájékozatlannak kell lenni ahhoz, hogy ne halljuk meg sokkal hangosabban ma a Putifárt bemutató sorokat: „Putifár a tőzsdecápa, építőiparban bizniszel, részvénytársasága épített pár piramist… Putifár időben megvett Fáraó közeli cégeket, s persze Nílus parti telkeket…”

És ha már Putifár bemutatkozásáról indítom a fejest ebbe a felnőtteknek szóló mesébe, akkor máris ki kell emelni a bemutatón táncosként és Dan testvérként szereplő, ma már Rubent és a tőzsdecápát alakító, azóta is frenetikusan táncoló Kiss Ernő Zsoltot. Rubenként (nem tudjuk, miért, Szirtes Tamásnak biztos volt ezzel célja) erős angol akcentussal alakítja a legidősebb testvért, ironikus és cinikus egyben, és ahogy Putifárként, bátyként is jó arányérzékkel játssza ki a szerepekben rejlő gageket. Üdítő volt kiemelt szerepben látni és hallani! Ahogy Sándor Dávidot is élvezet nézni, ahogy táncol, és hallgatni, ahogy énekel, és nézni a finom mimikájú, remek ütemű játékát. A testvérek „ágy jelenetében”, mikor éhségtől gyötörten forgolódnak a függőleges síkba helyezett, kissé elrajzolt hatalmas ágyban, sajnos a technikusok nem voltak a helyzet magaslatán, és nem sikerült azt a mikroportot bekapcsolni, amelyiknek éppen szólnia kellett volna, de ez nem vont le annak élményéből, hogy ekkora táncok és gyors öltözések közben ütemre, pontosan, érzelmileg is megélten tökéletesen énekelt minden testvér. A Szirtes Tamás által csak „jajjdepárizs”-nak nevezett jelenetben és a Fáraó dalában is szemet gyönyörködtető a tánckar. A díszletet Kentaur tervezte, aki ezúttal egy síkvilágot álmodott meg. Nem azért, mert sci-fibe hajló lenne a történet, sokkal inkább, mert a mesei mivoltára, a gyermek Biblia jellegére utal, melyekben a József történetet színes rajzokkal illusztrálják. Ez legfőképpen az első felvonásban érezhető, ahol a díszletelemek, a terített asztal, a tevék, mint a kihajtogatós gyermekkönyvek lapjai, paravánszerűen kinyithatóak. A börtön jelenet egyszerűsége adja meg a helyzet drámaiságát, az üres színpadon József a kör alakú rácsos cellájában térdelve énekli el sorsának kulcsmondatait, miközben a fekete háttéren csak a csillagok veszik körül. A színpad szélén lévő lépcsőkön a gyerekek gyertyát gyújtanak a dal felénél ezzel fokozva a drámai hangulatot.

A zenei stílusparódiákat Tihanyi Ákos koreográfus a táncokkal is alátámasztotta. Legyen swing, pop, keleti zene, szirtaki, kiemeli a stílusjegyeket és még humorosabbá teszi a jeleneteket. Hatalmasat dolgozik a tánckar és énekkar, főképp a tapsrend közbeni fináléban. A disco alapra felfont fő zenei motívumok alatt nagyon sűrűszövésű, összetett és rendkívül dinamikus táncokat adnak elő, és mindeközben a szólisták úgy énekelnek, mintha, kis túlzással, de éppen a zuhany alatt relaxálnának. Németh Gábor, aki Lévit és a péket alakítja, nemcsak nagyon nagyot táncol a végén (is), de miközben már a néző is alig kap levegőt a táncot nézve, a legtermészetesebb könnyedséggel énekel. A hölgyek gyönyörűek és a férfiakkal együtt lenyűgözően táncolnak. A testvérek közül érdemes kiemelni (természetesen mindenkit, mert mind remekelnek) Sánta Lászlót, aki Júda szerepét kapta meg. Hangja páratlan, és bár még a táncokon látszik, hogy tanulási fázisban van, a Benjamin Calypsoban méltó utódja Arany Tamásnak, akinél édesebb és jobban mozgó Judát még nem láttam. A Rományi Nóra tervezte karton, öltöztetős játékhoz hasonlító, nyakba akasztott, lenyitható és kihajtható, hol gitárt formáló, hol lovon ülő cowboyt imitáló jelmezben roppant jó stílusérzékkel poentírozza a zenei paródiát. Remek az egymásra hangoltságuk a testvéreket játszó fiúknak. Csórics Balázs pohárnokként érzi kiválóan a tejföl szerep hangulatát, Nagy Róbert, Kovács Péter, Kuczora Ákos, Ágoston Máté, Zaka Tamás és Bakonyi Simon pedig a maguk szerepeiben teszik oda az összes kis mozgásbeli, zenei és gesztus poént. Lőte Attila idős Jákobként jóságos, joviális apuka, rövid jeleneteiben nagy szeretet sugárzik belőle fiai iránt.

Érdemes külön figyelmet szentelni a kisgyerekeknek, akik az egész előadás alatt a színen vannak, és egy-egy ponton bekapcsolódnak, újra táncolják vagy kiegészítik a jeleneteket. Egyik-másik kislány és kisfiú megdöbbentően jól mozog, akár ha a felnőtt tánckar tagjai lennének.

Az Elvis parafrázis Fáraó, ami ugye a pofátlanság teteje volt Webberéktől, ma Barát Attila volt, aki alkatilag a király utolsó időszakát idézte, és hangban tökéletesen hozta Presley csábító, bugyicsúsztató hangszínét és manírjait. Igaz a csípőmozgásától nem vágtam hanyatt magam, ugyanakkor kijelenthető, hogy sokkal jobb választás, mint Vastag Csaba, Gönczi Gábor vagy Gáspár Laci.

Persze a főszereplőkről sem szabad elfeledkezni, bár ma egyértelműen a kar alkotta Serbán Attila köré a színes és szélesvásznú álomvilágot. A Józsefet játszó Serbán gyönyörűen és technikásan énekel, és bár tudom, hogy intelligens színész, ebben a szerepben valahogy „csak” a magát a testvéreinél különbnek gondoló, naiv fiút láttam a játékában. Miután testvérei eladják, a teve hátán nem látszik rajta szorongás, ahogy a börtön jelenetben is inkább önmagában hívő embernek láttam, mintsem olyan fiatalnak, aki Istenre bízza a sorsát. Mert hát ne felejtsük el, hogy ez a Biblia egyik legismertebb története, melyben többek között egyrészt az irgalom, másrészt az Istenbe vetett hit is kulcsfontosságú. Ugyanakkor Isten kegyeltjeként könnyed és felszabadult, jó a párosuk Barát Attilával a börtönből való szabadulás után.

Gallusz Nikolett leénekelte a furcsa alakú csillárt ma este is a Madách plafonjáról. Narrátorként vezeti végig a történeten a nézőt és a rábízott gyerekeket, rutinosan, de nem rutinból megoldva a legnehezebb modulációkat stílusváltásokat a dalokban.

A kicsit sem közhelyes zeneiség ellenpontjaként a kissé klisés „a te álmod is valóra válhat” típusú szövegek teszik enyhén didaktikussá a darabot, de ez megbocsájtható, hiszen egy nagyon fiatal szerzőpáros alkotása. És tulajdonképpen alapigazság, hogy csak rá kell hagyatkozni Istenre, és teljesülnek az álmaink. Blum Tamás fordítását a zseniális Galambos Attila finomította és a Fáraó plusz dalának szövegének magyar változatát is ő jegyzi. Remekül énekelhető, mint minden Galambos fordítás.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy Szirtes Tamás, aki ezt az előadást is rendezte, minden este hálát adhat a Jóistennek, hogy ilyen karral dolgozhat! Ritka, hogy a kórus felülmúlja a címszereplőket, pedig ők is nagyszerűek.  És bár a végén izzadtságban úszik mindenki, egy pillanatig sem izzadságszagú az előadás, mert azt érezni, hogy minden szereplő lubickol a karaktereiben és élvezi az előadást, de mégsem jobban, mint a nézők.

Egyik kedvenc helyemről, az erkély második sorának csücskéből láttam az előadást, ahonnan belátni a zenekari árokba. A ma estét nekem az tette teljessé és még felszabadultabbá, hogy Kocsák Tibor, a színház zenei vezetője vezényelt. Az, hogy a zenekar úgy szólt, mintha Szent Péter rendelte volna egy Mennybéli buliba, már nem is újdonság, hiszen a tanár úr vezette őket. De azt mindig hatalmas élmény látni, ahogy ő vezényel. Pontosan, könnyedén, és közben az egész darabot végig énekli és élvezi. A szemével megdicséri a dalok után a szereplőket.

Ha tehát egy könnyed, nevetős előadásra vágyik valaki, akár gyerekekkel együtt, amelynek a végén a bugi ott marad a lábunkban, akkor ajánlom a József és a színes szélesvásznú álomkabátot a Madách Színházban. Vigyázat! Nagy finálé, nagy konfetti és nagy buli a vége! És nagy szivárványos zászló, amelyben ma vettem csak észre, hogy a magyar zászló is benne van. Nem művész színházhoz szokott embereknek való. (De igen, nekik is, csak nem merik bevallani…)