Egy mondás szerint kétféle ember létezik. Az egyik mindig őszintén kimondja, amit gondol. A másiknak vannak barátai. Ha a kimondott szó megsebez másokat, de a kimondatlan belülről emészt el, mi a helyes: kimondani, amíg lehet, vagy ha nem, hát, hallgatni örökre? Üdvös aranyközépút nem létezik, legalábbis a Miskolci Nemzeti Színház Vadkacsa című előadásának tanulsága szerint.

Nehéz lenne szétszálazni, hol kezdődik Ibsen Vadkacsája, hol végződik Simone Stone „The daughter” című filmforgatókönyve, és mely részeken szövik át a színészek ötletei az előadást, de talán nem is kell megfejteni. Rusznyák Gábor rendező a szeretetből, félelemből és értetlenségből elfedett titkok drámáját állította a Miskolci Nemzeti Színház Játékszín színpadára. Ibsen tragikomédiáját mai történetté formálta a társulat. Az idősebb generáció rendszerváltás idején elkövetett tetteinek hatását mutatja be a következő nemzedékek életében. Az első percekben csak hátulról megvilágított sziluettekként látjuk, mintegy vetítővásznon a szereplőket, filmszerűen, egy-egy rövid jelenet idejére. Majd a vásznat, a barna csomagolópapírt leszakítják, és belátunk mögé. Egy lyukas dróthálóval elzárt közösség, családok, ismerősök, akár az állatsimogatóban, mintha semmi közünk nem lenne hozzájuk. Az emlékezés házát látjuk, ahol nem akarnak emlékezni, ahol sorsok találkoznak, és már nem tudják, hol kezdődött a romlás. „A múlt homályos erdő. A múlt felemészti a jövőt.” – hangzik el az előadás elején.

Gáspár Tibor, harsányi Attila / Fotó: Gálos Mihály Samu

A prológusnak tekinthető párbeszédben, miközben Kerekes Valéria mint elegáns, tapasztalt és legfőképp mindentudó úriasszony széttépi – nemcsak kezeivel, de szavaival is – a csomagolást, történetei a harminc évvel ezelőtt remélt új világ félresiklásáról, az olajszőkítésről, kórházi borítékokról, kicsapongó fejesekről az „itt és most”-ba helyezik az előadást. Közünk lesz hozzá. A korhűség Tihanyi Ildi jelmezeivel, Rusznyák Gábor szövegével és az elhangzó zenékkel válik teljessé. Megférnek benne 2020. témái fonákra fordítva, humorral színezve: ahogy a pocakját paskoló férj arról beszél, még úgy is szereti őt az asszony, hogy a szülés után nem tudott lefogyni, lányával pedig angolul diskurálva mondja: I love you, mire a lány: Me too (Hisz, angolul ez a természetes válasz). Az ölelésből hirtelen kiszakadás mozdulatában benne van a téma végleteinek ironikussága. Éppen e jól kidolgozott helyzetek és a fülnek ismerős mondatok után tűnik feleslegesnek és a nagyapa díszlépését telefonon rögzítő tinédzser jelenethez képest banálisnak „Nerner helyettes államtitkár” egymondatos megemlítése.

Kerekes Valéria, Péva Ibolya / Fotó: Gálos Mihály Samu

Rejlik, Botlik, Szörpiné – az alapműtől először meglepően eltérő névváltoztatások értelmet nyernek a kerítés mögött megfigyelt jellemek által. Az idősebb Werle nyaklevest ad a fiának – nem is csoda, hogy az ibseni névből Verve Tipor lesz, a meghúzódó, sokat szenvedett Ekdal család a Lajhár vezetéknevet kapja, a nehézségek között is vidám lányuk pedig Hedvigből Kedvíg lesz. Érdekes változtatás Hjalmar Ekdal/Lajhár Lekvár feleségének neve: Gina helyett Angyalporként említik. Míg a gina néven ismert vegyület, a GHB eufóriát okoz, az angyalpor, vagyis a PCP fájdalomcsillapításra kifejlesztett, hallucinációkat és elidegenedés érzést kiváltó drog.

A szereplők mai figurák: a nagymenő üzletember és a külföldről hazatérő fia, a kispénzből élő mentős apa és az ápoló anya, a mások helyett vezeklő nyugalmazott vámtiszt vagy a saját útjukat kereső középiskolás gyerekek. A rendező tervezte egyszerű díszlet egy nappali, faberakásos fallal, mélyedéseinek többségében fotók díszelegnek. Az üres beugrókban – a képek helyén, melyek végül nem készültek el – a fal meg-megnyílik és időről időre a szereplők feje bukkan fel az előtérben zajló eseményekkel ellentétben elmondva titkaikat. Mert abból a két családban akad bőven. Az elvesztett álmok okozta keserűségtől a sörig a hűtőben, amit csak lopva vesz ki az öreg Lajhár. Megcsalás, szeretetlenség, másság, önbecsüléshiány, köztörvényes bűnök. Alkalmanként a párbeszédek közben is halljuk a ki nem mondott gondolatokat. „Kedvíg milyen szép lány. De én a fiúkat szeretem.” „Minek jött ez ide?” „Dögölj meg.” S mikor a titkok kezdenek a felszínre kerülni, a hűtő sem csukódik be többé, mert már nincs mit stikában csinálni, és mintha az a kis fény világítaná meg minden sötét, elhallgatott gondolatukat.

Fandl Ferenc, Mészöly Anna / Fotó: Gálos Mihály Samu

A Miskolci Nemzeti Színház színészei a jó ütemű előadásban, kiváló alakításokkal, a legtermészetesebb gesztusokkal, a lélektani íveket nem harsányan, nem nagy amplitúdóval, de kiérlelten megmutatva kérdezik: miért nem lehet senkivel beszélgetni? Megkapó Fandl Ferenc és Mészöly Anna apa-lánya bizalmi kapcsolata, és éppoly megrendítő, mikor a vélt igazság szétdúlja ezt. Amilyen szeretettel ölelte lányát, őrületében olyan gyűlölettel löki el magától a vesztébe. Gáspár Tibor öreg Verveként hűvösen lekezelő stílusban ragaszkodik a saját hazug igazságához, míg Harsányi Attila mint Gríz egyre megszállottabb módon, meredt tekintettel, görcsösen szaggatja fel a valótlanságok fedte vagy okozta sebeket. A sok év után hazatérő Verve Gríz, a Biblia-fundamentalista, a megtisztulás jegyében kényszeríti vallomásra a többieket. És bár nem tudni, milyen közösség tagja odahaza, de annyi bizonyos: hiába tanult sok mindent a Szentírásból, az irgalmasságról szóló tanítást mintha elfelejtette volna. Vagy lehet, hogy úgy járt, mint a prológusban a jól értesült asszony partnere, Péva Ibolya, aki refrénként a történetek végén azt mondogatja: Nem emlékszem. Régen volt. Óhatatlanul is utána kívánkozik: Talán igaz sem volt.

Rusznyák Gábor miskolci analitikus Vadkacsája olyan előadások sorába helyezhető, mint a Radnótiban Színházban futó 10 Sebestyén Aba rendezésében és a szintén a budapesti teátrumban látható Szikszai Rémusz rendezte Ádám almái. Szembenézésre késztet önmagunkkal, kapcsolatainkkal és álarcainkkal.  

2020.07.26. (februári felvétel)

Miskolci Nemzeti Színház Játékszín

A szövegkönyvet Kúnos László fordításának és a színészek ötleteinek felhasználásával írta és rendezte: Rusznyák Gábor

Játsszák:

Fandl Ferenc, Harsányi Attila Jászai-díjas, Mészöly Anna, Szirbik Bernadett, Gáspár Tibor Jászai-díjas, Érdemes művész, Szegedi Dezső Jászai-díjas, Nádasy Erika, Salat Lehel, Farkas Sándor, Kerekes Valéria és Péva Ibolya.

Díszlettervező: RUSZNYÁK GÁBOR

Jelmeztervező: TIHANYI ILDI

Átdolgozta: RUSZNYÁK GÁBOR

Súgó: BÍRÓ KLÁRA

Ügyelő: BUDAI RÉKA

Rendezőasszisztens: PÖLTZ JULIANNA

Rendező: Rusznyák Gábor