peszterblog

Több mint tíz éve rendezik meg a Musical Plusz névre hallgató, zenés gálának bátran minősíthető délutánokat és estéket a Kőrösi Kulturális Központban Kőbányán. A 70. Musical Plusz nem ígérkezett rendhagyónak vagy páratlannak, csak egy jó délutánnak a kőszínházi évad zárásaként. Mégis valami különleges született.

Leszögezem már az elején. Szeretem a musical műfajt. Szeretem a jó zenét, szeretem, hogy ebben a műfajban még nagyobb jelentősége van annak, hogy a legjobb színészek legyenek a színpadon, mert a rendezőknek kevesebb teret ad a darabok zene által kötött struktúrája, kevesebb lehetőség van nagy csöndeket teremteni, kevés a több dimenziós karakter, ugyanakkor nagy ívek vannak, nagy érzelmi amplitúdók és hatalmas terek, amelyekben meg kell mutatni a karakterek egymás közti viszonyait. És még sorolhatnám. Egyszerre kell játszani, énekelni, táncolni, megfejteni a szerepet, egy nap akár kétszer is eljátszani az egyszer is fárasztó koreográfiával és rengeteg szöveggel bíró darabot. Ugyanakkor mindazt meg kell teremtenie egy musicalnek, mint egy művész színházi prózai darabnak: kérdéseket és katarzist. A bizonyos szempontból szűkebb, ugyanakkor a kiállítást tekintve bővebb eszköztár mellett azonban ott a zene. Ami remekművé emelheti a középszerű cselekményt vagy elsilányíthatja a legnagyobb világirodalmi remeket. Ritka, hogy minden egyben van. A sokrétű történet, az áradó zene és a jó rendezés. És mégis. Születnek remekművek, és vannak nagyszerű színművészeink. Vagyis elfogult vagyok a műfajjal, viszont nem vagyok elfogult a művelőivel. Ezt a könnyű műfajt csak akkor lehet méltón előadni, ha komolyan veszik. És ezért szeretem a Musical Pluszt. Mert megmutatja, hogy aki jó, az azért jó, mert egy délutáni haknit is komolyan vesz.

Ritkán járok haknikra. Ezúttal azonban összeállt egy olyan csapat, akik az előadásaikban egyenként is képesek lenyűgözni, együtt, kötetlen környezetben pedig garantáltan kikapcsolódást és élvezetet nyújtanak – vagyis tudtam, hogy ez nem egy egyszerű hakni lesz, mert nem hagyják, hogy az legyen. Színház lett, másképp.

A 70. Musical Plusz fellépői voltak Andrádi Zsanett, Vágó Zsuzsi, Borbély Richárd, Egyházi Géza, Kocsis Dénes és Nagy Sándor. Ahogy Zsuzsi mondta az elején, a nézőtéren a műfaj szerelmesei foglaltak helyet, én hozzá tenném, a színpadon is. És lépten-nyomon eszembe juttatták ennek a műfajnak az igazi nagy szerelmesét, Miklós Tibort. Tibi gyakran mondogatta, hogy legszívesebben leöntené magát benzinnel és meggyújtaná magát a Pesti Broadway közepén, mert annyira nívótlan előadásokat lát. De azt gondolom, vasárnap (június 23-án) ő is büszke lett volna erre a délutánra. Abban a művházban, ahol a kétezres évek elején annyiszor játszott a Rock és Musical Színház. Vélhetően nem emlékműsornak szánták a fellépők és a szervezők, de kimondatlanul is méltó tisztelgés volt az előtt a szerző és fordító és zenés színházcsináló előtt, aki néhány hete ünnepelte volna hetvenkettedik születésnapját.

Jó nehéz dalokat választottak erre a délutánra a fellépők. Nem csak zeneileg, de tartalmukat tekintve is. Nem gondoltam, hogy sírni megyek egy olyan Pluszra, ahol együtt lép fel Nagy Sándor és Egyházi Géza. Az első felvonást, kisebb-nagyobb megszakításokkal végig sírtuk, írhatom többes számban, mert a mellettem ülő hölgy is törölgette bőven a könnyeit.

Mindenkinek volt egy-egy nagy pillanata a délután folyamán. Vágó Zsuzsi bebizonyította, hogy gyönyörű szivárványszínű ruhájában, az egyszerű leplekkel határolt üres színpadon is tud egy pillanat alatt olyan mély drámát megmutatni, amit máskor két felvonásnyi építkezés előz meg. A hétszáznegyvenháromszor hallott Forog a tánc a Mozartból ismét megtelt fájdalommal, daccal, keserűséggel és valami nagy életigenléssel. Ezt csak Zsuzsi tudja megtenni rögtön kezdés után. Az egész délután legmegrendítőbb pillanata is az övé volt. Elénekelte a Yentl monomusicalből a Papa, ugye hallasz című dalt – a hangjában és az arcán kérdéssel, fájdalommal, hiánnyal, gyermeki félelemmel, kétséggel, bűntudattal. A mélységes mély csönd után állótapsot kapott. Legalábbis tőlem. Remélem, egyszer előveszi az egész művet, és egy jó rendezővel színpadra állítja. Az első sorban fogok ülni. Ahogy ott ültem, mikor Miklós Tibor meghívta az osztályunkat Nagy Anikó Yentl előadására, és azóta is néhányszor, de már Tibi nélkül. Ez a dal minden alkalommal kicsit neki is szól. És minden apának, aki már nincs velünk.

Zsuzsi persze nem csak drámát hozott erre a délutánra, hanem eszméletlen szenvedélyt is. Andrádi Zsanettel közösen adták elő a Rómeó és Júliából a két anya dalát, a Gyűlöletet. Szikrázott a levegő a két nő között. Fekete bőrruha és hangorkán.

A délután másik nagy pillanata Borbély Richárdé volt. Amellett, hogy a Szépség és a Szörnyetegből a szörny nagy dalát kifogástalan zenei és érzelmi dinamikával adta elő, illetve szenvedéllyel és féltékeny hévvel a Haláltáncot az Elizabeth-ből (mindkét szerepben szívesen látnánk), elhozta A nyomorultakból Jean Valjean nagy dalát, a Vidd haza/Ima című opust. Egy szál gitárral adta elő azt a dalt, amihez, bevallása szerint is, még fiatal. Ugyanakkor ösztönösen megtöltötte szívvel: féltéssel, kétségekkel, önátadással, sajátos hittel. Hiszem, hogy minden előadásban van egy pillanat, ami felfelé visz, a felettünk valóra mutat. Ezen a délutánon két ilyenben volt részünk. Zsuzsi Papája közben, és Ricsi Imája közben. Egyikőjük esetében sem merül fel a kérdés, hogy hogyan énekelték. Tökéletesen. Hibátlanul. De hozzátették azt, amitől ez a műfaj és ezek a délutánok különlegesek tudnak lenni: a saját szívüket. Tudatosan mentek-e ennyire mélyre, honnan hozták elő azt az érzéstömeget vasárnap kora délután, amit átadtak, nem számít. Akárhányszor eszembe jut, belereszketek ebbe a két előadásba. És igen, színházon kívül megszületett a színház. Az a zsigerekre ható fájdalmas gyönyör, ami a jó színházat jellemzi. Amibe egy kicsit beleremeg a térd még másnap is. Ami túlmutat a zenén, a szövegen, díszlet nélkül, jelmez nélkül, történet nélkül, rendező nélkül, de megszületik.

A sírást folytathatták az érzékenyebb lelkűek, például én, Kocsis Dénes ugyanis elhozta A nyomorultak másik nagy ikonikus dalát, az Üres szék, üres asztalt. Élvezet volt hallgatni az eredeti fordítás szövegét (szintén Miklós Tibor munkája), és a Borbély Richárdétól, aki 2016 óta a Madách színpadán játssza Marius szerepét, teljesen eltérő megformálást és ívelést.

A családi, baráti fájdalmak után jött még a szerelem fájdalma, amit Nagy Sándor állított színpadra Marlene Dietrich sanzonjával – Kérlek, ne menj el. Gyönyörűen, a tőle megszokott profizmussal, átéléssel, alázattal. Egyházi Géza a Love never dies musicalből – az Operaház Fantomja folytatásából hozott két dalt, és rögtön kezdésnek Ajtay Andor Tanulj meg fiacskám komédiázni című slágerét, amivel megalapozta az imént leírt sírós első részt.

Ugyanakkor nem sírni mentünk az egykori Pataky kultúrházba, úgyhogy bőven akadt vidám, könnyed, szórakoztató rész is. Andrádi Zsanett konferált a tőle megszokott szertelenséggel, és elhozta dalát a Mézga Család musicalből, illetve a Haverok, buli, Bon-Bon musicalből a Futok a széllel dalt. Egyházi Gézával az Elizabeth Hogyha kell egy táncát kicsit vámpírosra vették, de legalábbis Géza kihívás elé állította Zsakit, aki nevetés közben próbálta elénekelni a szólamát.

Nagy Sanyi bebizonyította, hogy ő a Musical Pluszok királya, és nem csak azért, mert ismét elhozta Heródes király dalát a Szupersztárból, hanem mert pontosan tudja, mennyi humor, mennyi líraiság és mennyi mulatás fér bele egy délutánba. Énekelt az Én, József Attilából több duettet Vágó Zsuzsival és Andrádi Zsanettel, mesélt viccet, és kis híján táncra perdítette a nézőket többek között a fináléval.

A fináléban a Santa Mariát a két operettes, Zsuzsi és Dénes mentette meg a teljes szövegtelenségtől, de valójában, ha egy sort sem énekeltek volna belőle, csupán a tánc és mókázás maradt volna, és Nagy Sanyi százszínű Santa Maria bemondásai,  –  a kéjes, a kacér, a parodisztikus, a hadvezéri – akkor is bomba jó lezárása lett volna ennek a műsornak.

Köszönet Mary Burst a kitartó szervezésért.