Alföldi Róberttel a címszerepben mutatta be 2018. februárjában a Radnóti Színház Shakespeare egyik legismertebb király drámáját, a III. Richárdot Andrej Şerban rendezésében. Az előadás aktuális utalásokkal teszi fel többek között azt a kérdést, meddig tűri szótlanul a nép a kiskirályok hatalomra jutását.

„Álmodni trónt, ez az életem” – Alföldi Róbert III. Richárd alakítása rég keletkezett űrt tölt be a magyar Shakespeare játszásban. A hatalomra éhes intrikus, aki mindenkit eltakarít az útjából, aki árulókból hűbérest csinál, és barátokból árulókat teremt, hogy végül önmagával kettesben maradva önmagától is rettegjen. Görnyedt hátával, sántikáló járásával, saját magával folytatott cinikus párbeszédeivel, melyeket a közönségnek mond, suttog, ordít, máshol suttogva ordít, a megszállott mellőzött felemelkedését és bukását viszi színpadra. A higgadt cselszövőből, aki akkurátusan kigondolt terveit pontosan vázolja a nézőknek, meghasonlott paranoid uralkodóvá válik, aki még saját gondolataitól is menekül. Andrej Şerban rendezésében a hatalom személyiség feletti uralmát rajzolja meg, illetve egy torz személyiség eluralkodását a tehetetlen tömegen. Felejthetetlen az első monológja, miközben Schneider Zoltán királyként rosszul lesz, és ő vidámkodóan mondja: „York napsütése rossz kedvünk telét. Tündöklő nyárrá változtatta át.”. Ahogy utolsó monológja is, ahogy sárgára festett arccal, parókájától már megszabadulva, a sötét színpadon kékkel megvilágítva démonian viaskodik magával. A trón valóban csak álom marad, mert hiába van fején korona, mégis vágyja a királyságot, ami már az övé, de népe tisztelete hiányában mégsem vált uralkodóvá.

Şerban rendezését nézve, mintha Robert Wilson valamely darabját látnánk, főképp a második felvonásban. Az első részben a homogén színekre világított falakat szegélyező fénycsíkok adnak különböző hangulatot, árnyalatot a jeleneteknek. A második részben pedig kiteljesedik a lámpák és világítás arzenálja, és a színes lámpákkal egyszínűre festett hátterekben a szereplők izoláltan másik színt kapnak. Lenyűgöző vizuális tobzódás Anna megőrülése a koronázás előtt, a citromsárga háttérről vörössel megvilágítva elkülönülő alakjával, miközben stroboszkóp villog és az üvöltését már-már elnyomják a hangeffektek. A csatára készülő, megbomlott elméjű, vagy éppen valódi jellemének letisztultságában reszkető Richárd látomását a sötét, füsttel teli kékesen megvilágított térben látjuk kibontakozni, ahova sárgás lepelbe burkolózva jönnek be a király áldozatai, majd megszólalásukkor vörös fény világítja meg alakjukat kiemelve a beszélőt. A látvány mellett a hanghatások teszik teljessé az audiovizuális élményt. A mozdulatokat aláfestő zenék és effektek más hangsúlyt, esetenként árnyalt jelentést adnak a mozdulatoknak, szavaknak.

Shakespeare úgy ragadta az emberi természet és a hatalom viszonyát, hogy nem kell direkt módon aktualizálni. A Radnóti Színház III. Richárdja erre az élő példa. A kiváló jelen kori jelmezekbe öltöztetett, Vas István fordításán alapuló, mai kifejezésekkel jó érzékkel megtűzdelt szöveggel játszott előadásból bántóan kilógnak azok a jelenetek, ahol az érsek zsolozsmás könyvéből telefon lesz, vagy amelyben Anna a Facebookon postolja férje temetését és a „top commentet” olvassa fel. Ezek nélkül is mindenki érti, hogy MA történik mindez. Sokkal inkább szól a mához László Zsolt Shakespeare-ként korhű jelmezben. „Ki olyan ostoba, aki nem látja e csalást? És ki olyan merész elmondani, amit lát? Ocsmány világ, ezért pusztul el, mert ilyen bűnökről hallgatni kell.” A királlyá választás körülményei,  a fütyülő ellenzők, a jól ismert szófordulatok, a finom áthalláson jóval túlmenően helyezik a mába a cselekményt.

László Zsolt másik szerepkörében Margit királynéként mintha a síron túlról térne vissza hosszú sötétkék ruhájában, hófehérre mázolt arcával, szarvakat idéző fejdíszével és fátylával, hogy átkokat szórjon a hatalomért versengőkre. Kimért átkozódása prófétaibb és csontig hatolóbb, mint Sodró Eliza tajtékozva üvöltő szidalmai. Ahogy Martin Márta higgadt, gyűlölet teljes anyai átka is rémületes és vérfagyasztó. Kováts Adél őrült nevetése, miután Richárd a lányát tenné a trónra királynéként meggyilkolt fiai helyett, megrázó és döbbenetes. Pál András Buckingham hercegeként a sértett rokontól, a behízelgő strómanon át, a gyilkos cinkosságig, majd kegyencből kegyvesztetté válásáig felveti a kérdést, mit éri meg megtenni a hatalomért. Alföldi mellett kiemelkedő játékának sokszínűsége. Minden szereplő remekel az előadásban. Gazsó György a gyilkosság jelenetben lelkiismeretét elaltatva, Schneider Zoltán a rokonait békítő királyként, László Zsolt a game boyjal játszó Edwardként, míg Kováts Adél gyászoló özvegyként és anyaként, majd a békét hozó házasságot kihirdetve, Kelemen József borotválkozó Hestings lordként, Martin Márta a zsarnok anyjaként, Porogi Ádám Catsbyként, Rusznák András mind Ratcliffként, mind Clarence hercegeként, Sodró Eliza a temetésen szenvedélyes beszédet mondó lángoló asszonyként.

A kitűnő ütemű és hangsúlyú előadás ívét csak a teli torokból ordító jelenetek törik meg, melyek még az amúgy nagy amplitúdójú érzelmi hullámzásból is kissé kilógnak.

A közönség pont annyiszor van megszólítva, hogy tudja, a „polgárok hallgatnak, egy szót sem szólnak”, nekik szól. Ahogy a gépfegyver is őket pusztítja el a király parancsára. Őket, akik szánták, talán még szimpatizáltak is a magányos, torzszülött trónkövetelővel, aki bár hatalmat és gazdagságot ígér azoknak, akik hatalomra segítik, de végül halállal jutalmazza őket. Mégis ott a kérdés a végén: talán egy ilyen álnok, álszent zsarnok kell ennek a keresztény országnak, hogy felébredjen és béke köszöntsön rá?

Érdemes újra megnézni, mert minden karakter esetében újabb és újabb kérdések fogalmazódnak meg a hatalom és az ember viszonyáról.

Fotó: Dömölky Dániel/szinhaz.org