Mostanában divatos, ezért én is így kezdem. Na, szia színházcsináló! Szia! Bemutatkozom, mert valószínűleg nem ismersz. Én vagyok A NÉZŐ. Tudod, a közönség egy tagja, akit Te most, hogy már mersz megszólalni, folyamatosan és szisztematikusan megalázol, lehülyézel. Akit, bár a bevételed tőlem származik, mégis lenézel. Na, szia! Most, hogy már tudjuk egymásról, kik vagyunk, figyelj, mert elmondok valamit, amit egy ideális vagy legalábbis normális világban tudnod illene: Ne bántsd a nézőt! És csak, hogy ne lepődj meg, elárulom, hogy a végén lesz egy kérés is: el a kezekkel a zenés színházaktól!

Hosszú ideje nem írtam színházról, mert azt éreztem: minek? Kinek? Tele van az országunk megmondóemberekkel, akik annyira harsányak, hogy mellettük egy szelíd, kérdező, értelmes(nek mondott), értelmező hang nem hallatszik. Minek, amikor akik a színházat csinálják, azt hangoztatják, nem számít a kritika, akik nézik, azok meg úgyis csak a saját véleményüket tartják érvényesnek, legyenek bár szakemberek vagy egyszeri nézők, a párbeszédre elenyésző kisebbség nyitott. Egyszóval, minek?

Aztán eljött a bosszúállás órája… Jajj, bocsánat, a rendszerváltó kormányváltás. Mindig eltévesztem. Elnézést. Vagyis eljött az idő, hogy mindazok, akik eddig – nemcsak az „elmútttizenhatévben” és az azt megelőző „elmúttnyócévben”, de ki tudja még mióta – ültek a szájukon, kussoltak, mint uborka a száron, most végre felemelhetik a hangjukat! Halleluja! (Bár elég sokan vagyunk, akik az elmúltakárhányévben is tudtunk véleményt mondani, hangosan és keményen is, de örülök, hogy most mindenki felszabadult, végre!) És hogy áldja meg a Jóisten az internetet, el is jut sokakhoz a retorikai eszközökkel kozmetikázott savas epe, ami feltör az eddig kulcsra zárt torkokból, köztük a tiédből is. Sokan vagytok, és egyre többen, ezért kérlek, nézd el nekem, hogy egyes szám második személyben fogalmazok, de értsd magadra kedves rendező, volt igazgató, te, aki ott játszottál büszkén(!!), amit most szidalmazol, aki azzal pózoltál fotókon, akit most félreállítanál, de ha lehet, egyből a kivégző osztag elé, de magadra veheted te is, magadat kritikusnak kikiáltó firkáló is, aki mindig mindent jobban tudsz… Tehát elnézést, hogy csak így nevesítés nélkül, de olyan nagyon sokan vagytok okosok, hogy én buta néző csak általánosan tudlak megszólítani.

Szólásra nyitottad hát ajkadat. Ezzel nem is lenne baj. A vélemény szabad. Ennyi megmaradt a régi iskolából. A baj azzal van, hogy nagy sértett hevületedben nem veszed észre, hogy miközben azokat minősíted, akiknek a helyére szeretnél ülni… Jajj, bocccccsánat, megint összekevertem valamit, hiszen, akik pocskondiázzák a jelenlegi igazgatókat, rendezőket, alkotókat, ők ’istenőrözzön’ hogy a helyükre akarjanak lépni. Dehogyis!! Csak megosztják az eddig „elmondhatatlan” véleményüket.

Szóval, miközben azon keseregsz, hogy bezzeg húsz évvel ezelőtt micsoda szellemi műhely volt a Madách Színház, vagy éppen mekkora népopera fellegvár volt az Erkel, és júújúújj, a József Attila Színház aztán egykor igazi művészeti ékszerdoboz volt, és folytathatnám a sort, hiszen azt is megmondtátok már okosok, hogy az Örkény is hova süllyedt már, mióta nem a Mácsai vezeti (sicc!)…, vagyis a nagy nosztalgipicsogás közben ítéletet mondasz rólam. A nézőről.

KIKÉREM MAGAMNAK!

Kikérem magamnak mint néző, mint közöség, hogy folyamatosan azzal szembesülök, hogy bunkónak, tudatlannak, megvezethetőnek tartasz. Kikérem magamnak azt a stílust, amellyel vélt vagy valós sérelmeidért elégtételül elszidod mindennek azokat, akik szerinted rossz helyen vannak. Mert nemcsak méltatlan egy állítólag kultúrembernek így fogalmazni, de eközben engem mint nézőt alázol meg.

Van-e probléma Szirtes Tamás rendezéseivel? Persze, minden rendezésben lehet hibát találni. Van-e gond a vezetői módszereivel? Nyilván, hisz nem lehet mindennek és mindenkinek megfelelni. Itt az ideje a váltásnak? Igen. Véleményes-e Szente Vajk rendezői esztétikája? Egyértelmű, mert végletes, és az megosztó. Folytathatnám a sort akár azzal is, hogy érvényes-e egy olyan Chicago előadás, amely mellőzi szexisséget? Naná (bár mivel ez művész színházbeli példa, ezt a kérdést nem nagyon teszi fel senki…). De azt kétségbe vonni, hogy a kasszacsörgésben megnyilvánuló siker megfelelő mérce-e egy igazgató tevékenységének megítélésére… Már ne is haragudj, ennél nagyobb marhaságot, ha évekig a sivatagba vonulva meditálnék, sem tudnék kitalálni. Mi a mércéje egy színháznak, ha nem a siker? És mi a mértékegysége a sikernek, ha nem a valós áron eladott jegyek száma? A Radnótiban ez mérce, de a Madáchban nem? A Szkénében erény a jegyvárólista, az Erkelben csak tufa csürhe tolakodása? Erre te, akinek akkora az irigységed, hogy ki sem látsz belőle, azt mondod, persze, hogy van siker, hiszen a néző buta. Kikérem magamnak!

Tudod, miért? Persze, hogy nem tudod, ezért vagyok itt, hogy eláruljam: sokfajták vagyunk mi nézők. Én buta vagyok, mert járok a Madáchba? Rendben. És ha azt mondom, az előző évadban a legnagyobb élményem a Radnótiban az Angyalok Amerikában I-II. volt? Hogy két héttel később is eszembe jutott a katonában látott Hedda Gabler? Hogy zokogtam az Apertúra Ítéletén és sírva röhögtem a Sirályukon? Hogy tátott szájjal élveztem a Sicc És megfőttek a vízilovak előadását? Akkor nem is vagyok buta? Mégsem olyan rossz az ízlésem?  

Igen, sokfélék vagyunk és a közönség nem egy nagy ostoba massza.

Vannak az értelmiségi (várjál csak, én is az vagyok), nagyon bölcsész (hú, ez is vagyok), szociális problémákra über érzékeny (hoppá, itt sincs különbség) nézők, akik csak a művész színházat tartják értéknek. Vannak azok, akiknek a színház az színház. Mindegy, hogy a Lovasszínház előadását nézik lovak nélkül egy vidéki művelődési házban vagy a Toscat az Operában, esetleg A csoportot a Hatszínben. Nekik színház ez is, az is, mindegyik. Lehet, hogy nem értik pontosan, miért játszódik egy fóliával fedett színpadon az előadás, de ezért olvas(ná)nak kritikát, hogy aki érti, megfejtse nekik. (Egy ideális vagy legalábbis normális világban megfejtené, ahelyett vagy legalábbis amellett, hogy leírja a látott történetet és értékítélet mond, slussz. Nagy tisztelet az üdítő kivételeknek). És van az a néző is, mint én is, aki tudja, mennyire fontos előadást készíteni például a nők elleni erőszakról, a nyomor kiszolgáltatottságáról, a tönkretett oktatási vagy egészségügyi rendszerről, a feldolgozatlan múlt generációs traumáiról, a szétszart színházi életről, csak nem akarja MINDIG ezt nézni. Csodálkozol, hogy miért?

Elegem lett. Belefáradtam.

Amikor évek óta tíz tojást nem tudok úgy megvenni a zöldségesnél, hogy ne kerüljön szóba a politika, amikor a „Hogy vagy?” után két mondattal már ott tartunk, hogy vajon mit fog tenni az aktuális kormány és ez hogyan hat majd a munkahelyekre – rendészeti, szociális, egészségügyi, oktatási, vagy akár magánszektorból ugyanezek a félelmek jönnek évtizedek óta – és minden percünket áthatja az aktuálpolitika, nem akarok még a szabadidőmben is azzal szembesülni, hogy szar van a palacsintában. Igen, tudom, közelről látom nap mint nap. Ne játszd el nekem ugyanazt, amiről aznap cikket írtam. Játszd el másnak. Mert sokan vannak, és az esetek többségében ide tartozom én is, akiket ez érdekel. De ne bánts azért, ha nem vagyok köztük!

Amikor nem vagyok kíváncsi arra, ami egyébként megkeseríti az életemet évtizedek óta, hanem csak ki akarok szakadni a valóságból és egy nagy-nagy mesét akarok megnézni például szerelemről, barátságról, a legkisebb szegénylegényről, akkor dögöljek meg? Mert néha igenis szükségem van arra, hogy ne kelljen megküzdeni a katarzisért. Kell, hogy csak üljek és élvezzem az előadást.

Élvezzem például a látványt (igen, a vetített látványt is, ami filmes érzetet ad egy egyébként is szélesvásznú történetnek, mert néha rohadtul nincs kedvem vagy épp erőm odaképzelni az osztálytermet, jó hogy oda van vetítve), de ezért még nem vagyok igénytelen.

Élvezzem a hangzást! Igenis legyen elénekelve tisztán, pontosan, ami meg van írva a kottában. Igenis szóljon jól a zenekar. Ez zenés színház, az ég szerelmére! Ezért már ostoba vagyok?

Élvezzem „csak úgy” a történetet, és olyan formában találkozzak kérdésekkel, hogy azok nem rúgnak szájba vagy gyomorszájba. Mert a legbugyutább mese is mindig szól a felszín alatt mindarról, ami körülvesz minket. A jó operettben is ott a hatalommal való visszaélés, a kizsákmányoló mágnás, a jó musicalben is ott a meggyalázott nő, az elárult nép, a hazug politikus, a sértett kisember és a többi. Megvezetett, önálló értékítélettel nem rendelkező surmó lennék csak azért, mert a társadalmi kérdéseket néha csak selyempapírba csomagolva tudom elviselni?

Csak Budapesten ma mintegy 70 helyszínen nézhetünk színházi előadást. Ebből 1 a Madách, 1 az Erkel, 1 a Jurányi, 1 a Játékszín, 1 a Pince ÉS ezt is sorolhatnám. Ha az egyik nem tetszik, marad még 69. Élvezd.

Visszavágysz a huszonöt évvel ezelőtti Madáchba, mert a mostani már nem olyan, mint a régi? Oké. Pontosítsuk! Oda, ahonnan sorra mentek el a színészek, mert „már nem olyan, mint a régi”? Ja, nem! Akkor a harmincöt évvel ezelőtti Madáchba vágysz vissza. Ahol azon keseregtek, hogy „már nem olyan, mint a régi”? Ja, nem oda. Akkor hova is?

Nem tisztem megvédeni sem Szirtest, sem mást. Nem én vagyok a Madách elszánt hős lovagja, sem más színházé. De valakinek le kell írnia egyértelműen és határozottan egyszer, s mindenkorra:

el a kezekkel a zenés színházaktól!

Ha prózát akarsz rendezni, játszani, csináld, bőven van rá hely, lehetőség. Akik értjük, élvezzük, értékeljük, éltetjük ezt a műfajt, egy kiváló színházat már elvesztettünk a politika miatt. Félre ne értsd, nem mondom, hogy az Operett jó volt úgy, ahogy Kero alatt volt. Kicsit sem. De egészen más bevezetni etikai kódexet, számonkérhetővé tenni az ott dolgozókat vezetőktől jegypénztárosig, és más kiherélni és szétrombolni. Szóval egy helyet már elvettek tőlünk.

El a kezekkel a többitől!

Ne akarj prózai színházat csinálni a Madáchból! Mert az egész épület, a technika már egészen másra alkalmas, a több tízezres törzsközönsége egészen mást akar ott kapni. És ne sírd vissza a népoperát az Erkelbe! Mert ha teltházas Kékszakállú ment volna minden este, akkor megérteném, de évek óta befogadott programokkal és fesztiválokkal töltötték fel az évadot…

Hagyjátok békén a zenés színházakat!!!

Szükség van rá, érvényes színházi forma, ahogy szükség van művész színházra, keresztény színházra, kommersz színházra, anarchista színházra, lovas színházra, táncszínházra, csak idegen nyelven játszó színházra, bábszínházra, gyermek színházra, amatőr színházra, bulvár színházra, hírszínházra, operett színházra, operára. Hogy melyik milyen, amikor jó, hasznos, értékes, arról folyjon párbeszéd! De az építő párbeszédet nem lehet úgy kezdeni: 1. hogy “ők elküldtek minket, amikor párbeszédet akartunk, ezért most mi is elküldjük őket”, mert ezzel csak azt mondjátok ki újra és újra, hogy valóban van „ti” és „mi”. Hol van ennek a vége? Megölöm a gyereked, mert megölted az apámat. Megölöm a testvéred, mert megölted a gyerekem… Hol a vége a gyűlöletnek és a megosztottságnak? És 2. nem lehet, hogy megsemmisítő értékítéletet mondotok afelett, amin változtatni akartok. Mert nincs abszolút jó és abszolút rossz.

Ismétlem, nem tisztem megvédeni Szirtest. Sok fancsaliság volt az igazgatása alatt. De nézőként néhány dolgot biztosan tudok. A Madách Színház értékes emberek alkotóműhelye. És Szirtestől sosem hallottam, hogy akár a Madách, akár más színház közönségét leminősítette volna. Sosem véleményezett más színházakat úgy, hogy azzal a nézők ízlését, választását, elköteleződését leszólta volna. Te most ezt teszed. Amikor arról írsz vagy beszélsz, hogy hova süllyedt a Madách, micsoda ízléstelen fertő az Erkel, hogy aki komédiát vagy musicalt ír és/vagy rendez, az prosti és a pénzért teszi, na akkor engem, a nézőt nevezel lesüllyedt, ízléstelen kurvapecérnek, aki pénzért veszi az élvezetet. Kikérem magamnak!

Arról nem is beszélve, hogy degradálod más alkotók munkáját, de milyen alapon is? Hol voltál, mialatt idáig eljutottunk? Miközben mások itt voltak, küzdöttek a beszűkült térben, a maradék oxigénen osztozva, fuldokolva, tették, amit tudtak és lehetett, te hol voltál? Miközben én, a néző a havi fizetésem utolsó forintjait például a FÉM színháznak adtam. Hol voltál? Külföldön? Drága produkciókban melóztál, amiket most megtagadsz? Vagy csak szépen ültél a kis szádon? Kikérem magamnak, hogy engem mint nézőt minősíts! Én, és itt most ezrek nevében szólók, mivel szavunk nem lehet és paradicsomot már ugye nem szokás dobálni, meg az drága is, úgy tiltakoztunk, hogy nem vettünk jegyet, nem mentünk oda, ahol úgy gondoltuk, nincs rendben valami, lásd Operett, Nemzeti. És így teszünk a jövőben is. Kikérem magamnak, hogy silánynak nevezd az ízlésemet vagy agyatlannak kiálts ki.

Ha szereted az ötezer, tízezer, húszezer forintosomat, akkor szeress engem is annyira, hogy nem bántasz. Mert hirtelen kiürülhet a nézőtered. Akkor kit fogsz habzó szájjal hibáztatni?

Vigyázz! Értjük, amikor rólunk beszéltek, de nélkülünk.

Ez az egyik komoly hiányossága az igazgatóválasztási rendszernek, hogy a közönséget senki nem képviseli a folyamatban. Mert a kritikus nem egyszerű néző, ő közelebb van a színházi szakmához, mint a közönséghez. A nézőt ki fogja megkérdezni arról, mit szeretne a kedvenc színházaiban látni? Senki. Hogy jó-e az, amit kap vagy mit szeretne másképp? Mikor lesz szava a nézőnek akkor, amikor egyik napról a másikra átalakítanak egy színházat? Erről persze eszedben sincs lamentálni.

Neked pedig, aki nem az vagy, aki(k)hez fentebb szóltam, egy jó tanács: ne bántsd a nézőt. Mert tudod, mi van? Nélküled van színház. Rendező nélkül is van színház. Zene, díszlet, jelmez, sőt szöveg nélkül is van színház. Néhány társulat azt is bizonyítja, hogy színész nélkül is van színház. Tudod, hogy ki nélkül nincs színház? Nélkülem. A néző nélkül.

Na, szia színházcsináló!

A SZÍNHÁZ iránti olthatatlan szeretettel üdvözöl,

A NÉZŐ