A 3 Testőr a Szegedi Szabadtéri Játékokon

Vérbő, humorral átszőtt, mélységekkel teli

Őszinteség, bátorság, jó szándék, így lesz világ egy sokkal jobb hely. Ez a legegyszerűbb üzenete a Szegedi Szabadtéri Játékok és az Erkel Színház közös produkciójának, A 3 Testőr című musicalnek. Akinek ez elég, megelégszik azzal is, hogy az előadás rendkívül látványos, kiváló alakításokkal, néhol világszínvonalú énekléssel, nagyszerű tánckarral, amit egy remek zenekar kísér. Akit érdekel a nyilvánvalónál több is, és hogy a hibái ellenére is miért tudtam őszintén élvezni az előadást, olvasson tovább.

Olvasási idő: 15 perc

André Breedland, Rob Bolland és Ferdi Bolland a kétezres évek elején elég szabadon adaptálta zenés színpadra Alexandre Dumas D’Artagnan ciklusának első regényét, egy évtizeddel később pedig átdolgozták saját munkájukat, és kaptunk egy zeneileg megújult, karaktereiben leegyszerűsített darabot, mely valamelyest emlékeztet a Dumas írta történetre. A mű első felvonása szépen felvezeti a szereplőket és a konfliktust, majd a második részt eléri a musical-átok: elfogy a játékidő és az ötlet ennek áthidalására, s véget ér, mielőtt befejeződne. A történelmi kontextus elnagyolt, a drámák szétszórtan, rövid epizódokban bukkannak fel, az alakok sematikusak. A zenei anyag változatos, a rock balladától a klasszikus nagyívű musical dalokig, fogalmazzunk úgy, megidéznek néhány komolyzenei és popzenei művet. Igazi, két nap múlva is dúdolható sláger nem született a műhöz, ami eredetileg az is volt, azt az átdolgozás középszerűvé tette. Ezzel együtt számos lehetőséget és kihívást kínál a darab rendezőknek, színészeknek és zenészeknek, hogy jó előadást készítsenek belőle, ahogy tették azt idén Szegeden.

Fotó: Tari Róbert/Szegedi Szabadtéri Játékok

2025. augusztus 8-án a klasszikus hőstörténetet modern kosztümben koprodukcióban mutatta be a Szegedi Szabadtéri Játékok és az Erkel Színház Szente Vajk rendezésében.

A színpadképet a több száz négyzetméternyi LED-fal, egymásba kapcsolódó-kapaszkodó, kétirányba forgó mobil emelvényekre vezető lépcsősorok és kétoldalt többemeletes mozgó panelek felett egy a színpadba állított, saccra 25-30 méteres kard határozza meg. A kard, mely egyszer vérvörös kereszt, máskor aranyszínű jogar vagy fekete fejfa, a hit pallosa és az igazság szablyája, a világítással változik, de marad meghatározó eleme az előadásnak. Rákay Tamás díszletét Madarász János „Madár” animációi változtatják filmszerűen bíborvörös dolgozószobából sárgálló mezővé, fényei pedig a lázálomszerű visszaemlékezésből a csatatér vérszínű előképévé. Vizuális orgia. A díszletek és kellékek Kovács Yvette Alida jelmezeihez hasonlóan a 17. századi ábrázolásba vonalvezetéssel vagy anyaghasználattal csempészik bele a modernitást. Richelieu öltözete a piros nadrág-ing összeállítás fölött viselt vérvörös, földig érő, fekete csipkével és bíbor bőrrel díszített kabátjával démoni. Milady de Wintert fehér csipke-tüll szoknyája cilinderrel és combcsizmával egy zenélő doboz ballerinájához teszi hasonlatossá, miközben egy domina erejét kölcsönzi neki. A három testőr egyenruhája személyiségükhöz igazodik, a tagbaszakadt Porthos egyszerű barnát, a kifinomult Aramis sötétkéket, a mindig komoly Athos sötétbordót visel, míg a szegénységből nagy álmokkal vidékről megérkező D’Artagnan koszlott inget és egyszerű bőrmellényt hord. XIII. Lajos gyermeteg és feminin vonásait élénkpink, fodros ruhái erősítik, Constance egyszerű pasztellrózsaszín ruhája a tisztaság jelképe. A jelmezeket a Kovács Yvette Alidára jellemző egyszerűségükben is aprólékosan kidolgozott részletek és a hozzájuk kapcsolódó kiegészítők, a vörös gyűrű, a zsabós ing, a kicsit ferde korona teszik sok száz méterről is nemcsak látványossá, de beszédessé.

A szélesvásznú filmszerűség érdekében nem csupán a díszlet van folyamatos mozgásban. Az Erkel Színház tánckara és énekes ensemble-ja, valamint a statiszták tömegjelenetei, a fő karaktereket kísérő táncbetétek, a belső vívódásokat megjelenítő etüdök képesek a forgatagot és az intimitást egyaránt megteremteni az 1000 négyzetméteres színpadon kitágítva vagy épp fókuszálva a nézők figyelmét. Túri Lajos Péter korhű elemeket idéző dinamikus kortárs koreográfiája kiegészíti a történetmesélést, része a látványnak és összhangban van Kovács Géza vívómester harci jeleneteivel.

Az átdolgozás új fordítást kívánt, melyet Szente Vajk és Galambos Attila készített, hol irodalmi igényességgel gyönyörködtető sorokat alkotva (Könnyekbe ölték a méltóságát,/a szárnyát kéjjel tépték szét, a testét meggyalázták./Hogy tudnék együtt élni ezzel? Körben véróceán./Minden kíméletlen emlékkép, mint alvilági démon tör rám.), hol pongyola mondatokat fogalmazva (Úgy látszik, nálatok családi szokás, hogy elcsúfítod ezt a szegény embert). A darab szövege nem egységes, bár kétségkívül törekedtek rá a fordítók, de a fennköltebb és megjegyezhető sorokban nem bővelkedő dalszövegektől nagyban eltér a köznapibb, lezser próza. Mindkét regiszternek megvannak azonban az erényei az olyan mondatokban, mint a „mély, zengő hangod őrzi még a nyárutó” vagy az „apád mindannyiunk szívéből szúrt”, esetleg a „minden szóvirágod fennkölt lesz, mégis gondolatban megdöngetsz”.

Ezek az előadás tényei. Ahogy az is tény, hogy a műszak a mintegy háromórás előadás során hatalmasat dolgozik a háttérben a díszletek mozgatásától kezdve a fény-, vetítés- és hangtechnika kezelésével, a gyorsöltözésekkel, kellékekkel. A sikerben az ő munkájuknak elvitathatatlan része van. A zenekar Károly Katalin zenei vezető irányításával és Drucker Péter vezényletével pontos, és a Szegedi Szabadtéritől nem megszokott módon nagyon hangos, ami a bemutatón a szöveg érthetőségének rovására ment. Ekkor jött jól az angol felirat, bár az előadás(ok) egészét tekintve többet érne két-három közeliző kamera képe a kivetítőre.

Adott tehát egy közepesnél jobb alapmű, melyet a regény erényeivel színpadra állítva a muskétások legendája újkori diadalmenetbe kezdhet. A felsorolt alkotók mellett pedig ott vannak a színészek, akik az üres színpadtérben is képesek lennének megteremteni Dumas világát.

A 3 Testőr szegedi feldolgozása a hit drámája. Richelieu hite szerint isteni küldetése uralma alá hajtani a földet és népeit az Úr földi helytartójaként. Rochefort hite szerint a bíboros célja érdekében minden eszköz szent. D’Artagnan hite szerint a jóság és bátorság jobb hellyé teszi a világot. A Milady hite szerint ármány árán kikényszeríthető a megváltás. A testőrök hite szerint a hűség és tisztesség mindennél fontosabb. Anna királyné hite szerint megéri boldogságát és reményeit feláldoznia a haza oltárán. Személyes igazságaik egymásnak feszülése közben mindannyiuk hite meginog.

Ember Márk D’Artagnan-ja virgonc ifjú, amit a naív megszólalásai (De Athos, ha tehetetlen vagy a szerelemmel szemben, akkor hogy védekezel ellene?) mellett a rendezés azzal hangsúlyoz, hogy szertelenül szaladgál, kandeláberekre mászik, szökell, és miközben lefutja a félmaratont, kiválóan énekel, bírja tüdővel és szívvel. Kisfiús mosolygása, könnyed humora (Lesz párbaj vagy inkább szópókerezzünk?), túlmozgásossága még megrázóbbá teszik tragikus pillanatait. Az emelvényen szinte mozdulatlanul állva szemléli a LED-falak által virágos rétté váló színpad elején megjelenő, apjával játszadozó gyermekkori önmagát, a komolyzenéből kölcsönzött szívbe markoló dalba önti kétségeit, vajon felnő-e valaha küldetéséhez, méltó lesz-e példaképéhez. Drámai búcsú apjától, melyet a látvány és koreográfia felerősít. Nem úgy Constance-tól való fájdalmas elválását. A szín közepén a halott lányt karjában tartva siratja szerelmét, de ahelyett, hogy a fények összpontosítanák a néző figyelmét Ember Márk szívszorító alakítására, az óriás kivetítőkön megjelennek a szerelmesek, mintha mindenképp nyomatékosítani kellene, hogy ők bizony szerették egymást… Így kell lefölözni a hatást. Mindezek ellenére a fiatal színész jó választás D’Artagnan szerepére, lendülete és lelkesedése mind prózában, mind dalban egységesen magas színvonalon jeleníti meg az idealista hőst, aki az előadás végére felnő a testőri szolgálatra. Bár többen mondogatják, hogy Ember Márknak nem kellene musicalt játszania, nincs igazuk. Messze van már ez a fiatalember attól az érthetetlenül beszélő és szavakat elharapva nyeglén éneklő fiútól, aki a vörös inget viselve megfürdött a Füvészkert tavában. Egyedi hangszíne érett, értelmező, érzéki karakterformálással párosul.

A szereposztás egészére érvényes, hogy megtalálták a karakterekhez illő színészeket, előadókat úgy hangfajban, mint alkatra, az apró személyiségfestő gesztusokkal pedig kirajzolódik a dumas-i mű tablója.

A három testőr szerepét alázattal, pontosan, könnyed játékosággal alakítja Koltai-Nagy Balázs, Veréb Tamás és Brasch Bence. A három férfi hangjának harmóniáit napestig elhallgatnám. Brasch Bence széles gesztusokkal, nagy elánnal kelti életre a nagytermészetű, éles eszű Porthost. Veréb Tamás piperkőcre veszi Aramis figuráját, harc közben is óvva selyemköpenyét, mély hitében állhatatos, a nők iránti rajongása végtelen, úrias hanghordozása délceg mozgással párosul. Koltai-Nagy Balázs egymaga betölti a Dóm teret fájdalommal, hévvel és hanggal, de még milyen hanggal! A darab legkiemelkedőbb dalával idézi fel szerelme, Milady de Winter alakját, az ő kristályangyalát. A kocsma népes vendégserege eltűnik, az asztalokból hosszú kifutó alakul, és látomásszerűen megjelenik a nő, akinek testi-lelki kínjait ahelyett, hogy enyhítette volna, csak fokozta elutasításával. A Kecskeméti Nemzeti Színház színésze a testőr lelkiismeretfurdalását, igazságérzetének meghasonulását egyszerűen, tisztán, mégis mélyen átélten adja át a csillagos égboltot megidéző képben, egyedül, eszköztelenül. Mestermunka. A dramaturgia elszórja a drámai helyzeteket, a rendezés kevés időt hagy a színészeknek felépíteni, a nézőnek pedig elmélyülten megélni e jeleneteket, így még nagyobb erény, hogy a művészek a feszített tempó ellenére is képesek megrendítő pillanatokat, akár csendeket is teremteni.

Kristályangyal – Koltai-Nagy Balázs / Impulzív Magazin 2025. Szeged

A muskétások jelleme vívás közben is tetten érhető. Porthos a duhaj, Aramis a snájdig, Athos a délceg, D’Artagnan a bohókás harcmodorban forgatja a kardot, igen szép tartással. Akit pedig zavar, hogy a látványosan koreografált, nagy pontossággal előadott vívó jelenetekben nem ütik meg és nem döfik le egymást igazán a felek, menjen el ketrecharcot nézni vagy kapcsoljon a párbajtőr közvetítésre… Megérte a befektetett munka, a lágy idomok kemény összecsapása élvezetes látvány.

Richelieu bíboros szerepét ezúttal is (a 2006-os magyarországi bemutatóhoz hasonlóan) Feke Pál kapta, aki a rockos hangzású dalokban világszínvonalon énekel, és ez alkalommal prózája is hátborzongató, rideg, kimért, mégis szenvedélyes, felsőbbrendűségét a magányos pillanatokban megjelenő kétségek ingatják. Megszállottsága a szegedi előadásban nem pusztán hataloméhségéből fakad, sokkal inkább istenkomplexusából. Kiforgatja hite alapelveit, elnémítja az ellene felszólalókat, így lerombolja többek között a színházat. A második felvonásban két monumentális dalban énekli meg küldetését. Előbb meg-megrémülve saját tettei szörnyűségétől áldást kér Istentől működésére. A vérvörös fénnyel festett színpadon szerzetesnek öltözött katonák ostorozzák a bíboros ellen hangosan lázadó hugenottát, miközben a háttérben ikonosztázok részletei, Jézus ábrázolások villognak bíborba borult animációkon, hogy a véres égbolton fekete fák sátáni képe tegye végül vérfagyasztóvá a jelenetet a keresztté vált kard előtt. A kínzást az emelvényről ösztönzi, a kivégzést azonban elborzadva szemléli immár közelről. Feke Pál ezúttal nemcsak hangjával, de egész lényével képes a kegyetlen képmutatót megtestesíteni. Hasonlóan letaglózóan égett az emlékezetembe a csata előtti radikalizáló dala. A kivetített ágyúk és harctér ölelésében egy emberméretűnél nagyobb, vörös zászlókkal tűzdelt ágyúgolyón hergeli a katonákat: „a hűtlen, csalfa, Júdás-falka haljon meg még ma!” Rémálomszerűen megelevenedett freskó.

A bíboros a nőket megveti, amit pikírt, lekezelő stílussal tesz egyértelművé, de a férfiakat ugyanígy lenézi. Ellentétpárja XIII. Lajos, a felnőni nem akaró, a nőktől távolságot tartó, tesze-tosza fiatal király. Dino Benjámin törékeny alkata mellett karakterszínészi tehetsége festi meg a király antiuralkodó és antiférfi portréját. Lapra szerelt zsámolyának szerelésével pepecselve igyekszik kitérni a beszélgetések elől. Akkurátus kipi-kopácsolását Richelieu egyetlen hatalmas kalapácsütéssel szakítja félbe, a lábak beállítása közben felesége vágja földhöz a félkész bútordarabot. Zavart, bizonytalan, tartása esetlen, rájővén az ellene irányuló árulásra egy pillanat alatt felnő, kihúzza magát, és férfiasan határozott uralkodóvá válik, aki már nem rezzen össze egy galamb szárnyától. Párja az uralkodásban a popszínpadokról inkább ismert Csobot Adél, aki légies énekével és kislányos prózájával szépen helyt áll az előadásban. Ifjúkori szerelme, Buckingham herceg epizódszerepében Fehér Tibor férfiasan markáns.

Az ártatlanságot és tisztaságot jeleníti meg a darabban Constance Kovács Gyopár megformálásában, aki már sokadik alkalommal alakít kedves, alázatos, még haláltusája közben is kedveséért imádkozó szerelmest. Rutinosan, de nem megszokásból hozza a karaktert, éteri hanggal tiszta lelkű, de erős.

A legacélosabb női karakter leegyszerűsítése a holland szerző, André Breedland és társai legnagyobb hibája. A regényben femme fatale-ként megjelenő, ördögien ármánykodó, szépségével férfiakat elveszejtő, hódító asszony, Milady de Winter alakját egy szárnyaszegett, hisztis, folyton kudarcot valló, e kudarcokért másokat okoló, alárendelt alakká redukálják. Annak ellenére, hogy nagy dalában dominaként a férfiakat pórázon vezeti, és elénekli, „testem lett a fegyver, ami pusztít, ami öl, nem sejtik, hogy a vesztük, egy selymes puha öl”, még egy részeg matrózt sem tud elcsábítani a darab során, a harcokban alul marad, a bíboros pedig szó szerint koncot dob neki, amit az emelvény alatt megalázottan fogyaszt el. Nehezen hihető, hogy ez a nő volt valaha olyan csodálatos, hogy Athos végzetesen beleszeressen. Ám mindez nem Varga-Járó Sára hibája. A Vígszínház színésznője, amit lehet, kihoz a figurából, a vadító, a bosszúszomjas és a sebzett lelkű nő egyaránt megjelenik részletgazdag alakításában, de a végzet asszonya helyett egy végzet űzte lány. Csobot Adéllal és Kovács Gyopárral közös tercettjükben a három színésznő hangja úgy szól, mint az angyalok kórusa a szerelem, a veszteség és fájdalom szólamaiban. Ha Varga-Járó Sárának nem kellene megállás nélkül lépcsőznie, miközben két irányba forognak az emelvények, a nézőknek is könnyebb dolga lenne.

Borsi-Balogh Máté az előadás egyik kincse. A felvonásokat indító, 5 méteres bábokkal kísért jó ütemű belépője hangulatfestő és keretet ad az előadásnak, az ensemble tagjaival példás összhangban vezetik fel a történetet. Az Örkény Színház művésze Buckingham szolgájaként huncut, a lerombolt színház komédiásaként a földre rogyva is méltóságteljesen vészjósló bírája a bíborosnak. A Szegedi Nemzeti Színház társulatának prózai szerepekben feltűnő színészeit is hasonlóan megtalálták a karakterek, Poroszlay Kristóf Rochefort grófként tenyérbemászóan alattomos és kegyetlen, a D’Artagnan szüleit alakító Borsos Beáta és Szegezdi Róbert kellően aggódóak és játékosak.

Nagy Sándor néhány tömegjelenet epizódjában és egy nagy magánszámban lép színpadra, az asszonyverő Bonacieux szerepében. Constance jegyeseként (a regényben férje) sajnos túl szerethetően vicces, így nem válik igazán hangsúlyossá erőszakossága, mely a lány motivációihoz pedig igen sokat hozzátenne. Nagy Sándor éppúgy otthonosan mozog a fizikai humor terepén, mint az egyszavas poénok ütemezésében: matrjoska szerűen rakosgatja a hordókat, végtelen papírtekercset húzogat a szájából, és közben nem kell hardcore musical rajongónak lenni, hogy visítva felröhögjünk a „borrá változtasd vizem” beszólásán. Egy pillanat alatt válik brutálissá a védtelen lánnyal. Amennyire kidolgozott a komédiázása, annyira esetlen D’Artagnannal való dulakodása, és a férfi lelépésére már csak egy béna poén marad, ami teljesen idegen a helyzettől. Ízléstelen jelenetlezárás. Kár érte.

Nem szeretem, amikor aktuálpolitikát keresnek ott is, ahol deklaráltan nincs. Aki ismeri Szente Vajk rendezői munkásságát, tudhatja, hogy pártpolitikát már csak anyagi megfontolásból sem vinne színre, hisz megosztaná a nézőket. De ha politikán azt értjük, ami a poliszt érinti, akkor viszont valóban vastagon politikai színházat láthatott a néző idén a Szegedi Szabadtérin. Hiszen Alexandre Dumas A három testőr című regénye nem szól másról, mint a mindent mozgató hatalomról, az ennek kiszolgáltatott emberekről, a társadalmi változásokról, a hitről és egyházról, no meg a hatalomnál is erősebb szerelemről. S mivel világirodalmi remekműről van szó, éppúgy élő ma, mint a történet korában, az 1600-as években, vagy keletkezésének idején az 1800-as években. Meg lehet próbálni a mai kisformátumú politikusokkal behelyettesítgetni a karaktereket, vagy beleképzelni az aktuális bel- és külpolitikát, de ennek nagyjából annyi értelme van, mint beállni Sziszüphosz mellé görgetni a kövét… A rendezés sem teszi, és ez az egyik legnagyobb erénye. A másik, hogy egy-egy aránytévesztésre, túlzásra vagy hiányra jut négy-öt magával ragadó és önmagán túlmutató jelenet, így előbbiek megbocsájthatók, utóbbiak miatt pedig őszintén szerethető az előadás.

Mint írtam, A 3 Testőr a hit drámája. Két előadást, a bemutatót és az utolsó előttit megnézve a nagy kérdés számomra: vajon Szente Vajknak mikor lesz elég hite abban, hogy jó rendező tűzijáték nélkül is? Sőt! Miközben megteremt olyan pillanatokat, mint D’Artagnan apjának elsiratása, Athos önmarcangoló látomása, a Milady halála, miért van szükség a következetlen vetítésekre, az indokolatlan második tűzijátékra, az értelmetlennek tűnő, színészeket kimerítő, az ének kárára zajló futkosásra és állandó lépcsőzésre? Mikor hiszi el, hogy elég, amit a színészei tudnak, amit a látvány tud, amit a zene hozzáad? Hogy nincs szükség állandó ingerdömpingre. Hogy nem kell vattacukor, csillámpóni és hullócsillag Jézus neve napján ahhoz, hogy hatni tudjon. Mikor hiszi el: nem kell a néző szájába rágni a nyilvánvalót.

Hiszen a banális cifrázások nélkül is vérbő, humorral átszőtt, mélységekkel teli drámai előadás született, fontos kérdésekkel hitről, hűségről, hatalomról, döntésekről, melyet 2026-ban is érdemes lesz megnézni a Szegedi Szabadtéri Játékokon.

Tari Róbert fotói: