peszterblog

A minőségi musicaljátszás iskolapéldája A nyomorultak 2024-es bemutatója a Madách Színházban. Két év kihagyás után új szereposztással, felfrissített rendezéssel, mellbevágó pillanatokkal tért vissza a zenés színház klasszikusa az Erzsébet körútra. A kritika rövidített változata a Revizoronline.com felületén jelent meg.

Zenés színházi arculatváltásának húszéves jubileumi évadában nem kockáztatott nagyot a Madách. Egy felemás érzetű, két évtized zenés előadásainak keresztmetszetét felvonultató jubileumi koncert és egy gyermekdarab mellett mindössze egy nagyszínpadi bemutatót hirdetett, mely valójában a korábbi, 2016-os A nyomorultak előadásának felújítása. A Westenden megszakítás nélkül negyven éve futó darab Claude-Michel Schönberg zenéjével, Alain Boublil és Jean-Marc Natel Miklós Tibor által magyarított szövegével itthon is harmincöt éve biztos siker. Mondhatni, ha egy kosárfonó kör adja elő, akkor is borítékolható a diadalmenet, nemhogy Szirtes Tamás számára, akinek már harmadszor hozza meg egy évre előre a teltházat.

Victor Hugo regénye 1862-ben jelent meg azonnali anyagi sikert hozva az írónak, és nagy társadalmi vitát váltott ki erkölcsi, politikai és szociális kérdéseivel. A mű vitathatatlan hatással volt a huszadik századi popkultúrára, képzőművészeti alkotások témájává vált, fanfictionök születtek, filmek adaptálták a történetét és nem hagyta hidegen a felnőttfilmes műfajban alkotókat sem. Legismertebb feldolgozását Claude-Michel Schönberg zeneszerző, Alain Boublil és Jean-Marc Natel szövegírók készítették 1985-ben. A sorskérdésekkel szembesítő musical erénye, hogy miközben sűríti a regényt, képes megragadni a lényegét: a kapcsolatok megannyi árnyalatát felvonultatva a jog, erkölcs és megbocsátás kapcsolatát firtatja a valódi kérdésig: az irgalom felülírhatja-e a döntéseink végzetes következményeit?

A nyomorultak a Madách Színházban egy szélesvásznú film megelevenedése a színpadon. Az állandóan változó grandiózus díszlet a folyamatosan áradó zene leképezése, melyben a rendező hol a nagylátószögű teljes képre, hol a legintimebb közelségű emberi gesztusokra fókuszálja a nézőt. Az egész színpad játszik a proszcéniumtól a hátsó falig, a süllyesztőtől a zsinórpadlásig. A színpadnyílást szinte betöltő kőfejtő falai között nyüzsögnek a rabok és felügyelők, majd hirtelen a tömegben két emberre összpontosul a figyelem: a középen csak tekintetükkel egymásnak feszülő Jean Valjean és Javert első párharcára. Ez a folyamatos nézőpontváltás adja az előadás lüktetését, miközben Köteles Géza zenei vezetésével feszes marad, megtorpanásnyi időt sem enged, és épp ettől válnak letaglózóvá a megteremtett csendek.

Kentaur, a 2016-os bemutatóhoz megalkotott épített díszlete nemcsak összbenyomásában, de a legkisebb részletekig hűen idézi a 19. századi francia építészetet. Plasztikus felületeit Vízvárdi András vetítései teszik élővé: a házak oldalán virító növényzettel, a Szajna parti korlát mögött megjelenő párizsi városképpel, a forgószínpad közepéből kiemelkedő betontömb boltíves átjárója körül keringő csatornarendszerrel. A nagytotálokat Madarász János világítása szűkíti, a halál pillanatát sárgásfehér fénnyel téve drámaivá, a sötétbe borult többemeletes házak között holdsugár-pászmával összpontosítva az egyedül bolyongó lány fájdalmára. A többfunkciós, egymásból megnyíló, összekapcsolódó, kisikló és beereszkedő díszletelemek szinte észrevétlenül változnak, ami a műszak munkáját dicséri.

Az új bemutatóként hirdetett előadás nem sokban tér el korábbi változatától: nem tesz hozzá és nem vesz el A nyomorultak alapkérdéseiből, a látvány és zene együttesével a karakterek közti viszonyok mondják el a történetet. Az újonnan behozott kellékek is a cselekmény és kapcsolatok könnyebb megértését szolgálnák. Fölöslegesen. Minek a bilincs a megénekelt letartóztatáshoz, miközben üres tányérból falnak? Minek a véres zsebkendő a pofozkodáshoz, ha a tűzharcban nem folyik a vér? Minek ezüst zsebtükör egy nincstelen utcalánynál, ha Marius ujján nincs ott a később lehúzandó gyűrű? Kár ezekért a következetlenségekért. Ahogy kár Eponine drámájáért is, amit a rendezés a haláltusa közben két csókkal csúnyán elken. Holott a lány tragédiája épp abban áll, hogy még egy érintés erejéig sem teljesedhet be szerelme, jussa csupán egy homlokára lehet csók, miután kiadta lelkét. Érdemes lenne megfontolni, megéri-e ez a szájba rágás…

A musicaljátszás nemzetközi trendjét követve Szirtes is fiatalokra bízza a főszerepeket. Jean Valjeanként Pesák Ádám és Solti Ádám becsülettel megküzd alkatukból fakadó hátrányukkal, törékenységüket sok munkával ugyan, de kompenzálják, hangban megbízhatóan hozzák a karaktert. Pesáknak énekben, Soltinak mozgásban lenne érdemes feloldódnia. Az emberfeletti erővel bíró férfi szerepére Borbély Richárd bizonyul legmeggyőzőbbnek. A szó szerint rohanós koreográfia közbeni dühös falzettektől az agóniában elgyengült agg lírai finomságú lágy tónusáig viszi végig Jean Valjean zenei ívét, miközben karakterformálásában az embergyűlölettől az alázatos kiengesztelődésig valóságossá teszi a komor karakter lélektani árnyalatait. A mű legismertebb, Vidd haza című dalában – mely a drámai kitárulkozás közben bravúréneklést követel –, könyörgése transzcendens pillanat. Mire Borbély Richárd eljut eddig, a háttérben néma gesztusaival, partnereire adott reakcióval a féltékenységből felépíti az önfeláldozást és megalapozza az ima minden sorát, melyet egy helyben térdelve, szűk kézmozdulatokkal, csupán az Istenhez szólva énekel el teljes hangi magabiztossággal, megrendítően.

Javert terén nem választott maradéktalanul jó ízléssel a direktor. Csiszár István mintha eltévedt volna a karakterek sűrűjében. Állandó szaladgálásával, zavarba ejtő folyamatos vigyorgásával inkább a felügyelő paródiája, amin nem segít a karakterhez nem illő – amúgy szinte hibátlan – énekhangja sem. Ezzel szemben Ekanem Bálint Emota lépteiben, tartásában és mély tenorjában kérlelhetetlen erélyesség jelenik meg, érzelmileg aprólékosan felépített összeomlását néma döbbenet követi. Kétségtelenül Posta Victor testesíti meg leginkább a jog zord védelmezőjét: mimikája részvétlen, hangja hideg, de átható, léptei súlyosak és rettegést keltők. Posta mégis szimpatikussá képes tenni a figurát. A finom pillantásokban tetten érhetően folyamatosan alakuló meghasonulásával olyannyira őszinte részvétet kelt utolsó nagy dalában az irgalmasságtól lesújtva botja mellett földre rogyva, hogy miután a mélybe veti magát, hosszú dermedt csend üli meg a házat. Párosuk Borbéllyal – méltó utódja a korábbi szereposztás Zöld Csaba-Debreczeny Csaba párosának, és – olyan minőséget hoz a hazai musicaljátszásban, amely kellett már, mint Jean Valjeannak a kenyér… Reméljük, ezt nem követi tizenkilenc évnyi büntetés…

A szereposztás további része kiegyensúlyozott mind hangban, mind színészi játékban. Muri Enikő Fantine-ja érett és fájdalommal teli, Zámbó Brigitta naiv lányanya, Simon Boglárka erős és dacos. Baranyi Hanna Eponine-ként a regény cserfes, fülig szerelmes figurája, míg Arany Tímea a bántalmazástól megkeményedett utcagyerek. A láthatatlanság magányát testesítik meg nagy daluk közben. Cosette alakja súlytalan a musicalben, de Kardffy Aisha tartást ad a fiatal felnőtt lánynak inkább musicales énektechnikával előadva dalait. Gadó Anita a regényből ismert, világra rácsodálkozó, ragaszkodó gyermek a klasszikus énekstílust hibátlanul hozva, míg Haraszti Elvirának egy kicsit több naivitás és kevesebb kapkodás jól állna. Jenővári Miklós és Tóth Dominik Mariusa szenvedélyes és vakmerő, gyászdalukban a túlélő bűntudata szívet tépő erővel szakad fel. Cseh Dávid Péter Enjorlas szerepében magas hangjaival szinte megrepeszti a falakat, harci hevületével feltüzeli a hallgatóságot, míg Szaszák Zsolt vezető forradalmárja lendületével – és hangjával – az Oktogonig szánthatná a körutat.

A darab legmaibb figurái a nyomorúságból is hasznot húzó Thenardier és neje. Róka mosolyú, titkon markecol, háromlábú lóról lelop négy patkót – fájdalom, de a húzások miatt Miklós Tibor sziporkázó szövegéből sok ehhez hasonló sor tűnt el. Sánta László és Szemenyei János lubickol az élősködő kocsmáros, tolvajbandafőnök és álarisztokrata groteszk szerepében, amelyet improvizációkkal, szövegi betoldásokkal tesznek minden előadásban egyedivé. Párjuk fogatlanra maszkírozva, bögyös asszonyként a harsány, partnereivel teljes összhangban lévő Kecskés Tímea, a túlzó előadásmóddal karikírozó Balogh Anna, és a már-már ordítozva éneklő, velejéig romlott nőt megformáló Peller Anna, akikkel jogosan aratják le a nyíltszíni tapsokat. A szegénységtől és rosszindulattól eltorzult arcukat kiemelő maszk és paróka az előadás legjobbja. Rományi Nóra korhű, a vörös-kék-fehér kombinációit váltakoztató jelmezei ezesetben is kiemelik a karakterek jellemvonásait rájátszva aktuális társadalmi helyzetükre.

A zenekar pontos és lendületes, a tánc Tihanyi Ákos koreográfiáiban precíz és látványos, a kórus összhangzata nagyszerűen szól, de elkelne néhány erős női szóló énekes az ensemble-ba, mert a Balog Tímea szinte egyedül nehezen viszi el a hátán a csoportos jeleneteket.

A nyomorultak három órás budapesti változta Szirtes Tamás rendezésében bár nem tökéletes, de sajátos látványvilággal, nézői perspektívaváltásokkal, árnyalt színészi alakításokkal, biztos és karakterhű énekhangokkal a sodró zenés történetmesélés közben is képes meghitt, alkalmanként szakrális pillanatokat teremteni. Jubileumi évadhoz méltó előadás.

2024. szeptember 20. 21. 22.

Színlap és jegyek: https://madachszinhaz.hu/szindarab/les-miserables-a-nyomorultak-2024