Mérgezés, kóma, agyhalál. Kiváltó okuk: a musical. Arcátlanság, hogy ezt a diagnózist éppen egy immáron dedikált musicalszerző fogalmazza meg. A Csoportterápia virtuóz zenével, sziporkázó szövegekkel és egy fordulatokban gazdag történettel tart (görbe) tükröt a műfajnak és az emberi léleknek.

A zeneszerző, Bolba Tamás, a szövegíró, Galambos Attila és a dalszövegeket jegyző Szente Vajk hat ismerős alapkarakterre alkottak vérbő “mjúzikelkámedit”. Az alapszituáció intimitása a Madách nagyszínpadán sem veszett el, és Harangi Mária rendezésében valós és a mai kor emberére jellemző problémák, mélyen gyökerező pszichózisok jelennek meg a színen. Az időtlen görcsöket a darab köznyelvi prózája is közelíti a mához: a szöveg valóságos verbális tobzódás, mely könnyedén játszik az orvosi szakzsargonnal, a szlenggel és az eltérő társadalmi rétegek nyelvi jellegzetességeivel.

Howard Lloyd találóan köznapi jelmezeiben átlagosnak tűnő emberek érkeznek egy művelődési ház hatos számú (kór)termébe, amelynek falai puzzle darabokból állnak. Romvári Gergely kékes-lilás díszlete a pszichoanalitikus csoportterápia vizualizálása. A hátsó falon lévő nagy ablakban budapesti látkép, olykor a dalok illusztrációi tűnnek fel.

A kirakós díszletben hat szék között kering a hat görcseitől szabadulni vágyó szereplő, akik orvos hiányában egy idő után egymást kezdik “terapálni”. Balla Eszter és a bemutatón történt balesete okán váltójává lett Erdélyi Tímea tömött hátizsákkal és magát görcsösen takargatva lép színre szűk farmerban, bő kardigánban. A lány kisebbségi komplexusa, melyet a színésznők hol vihogva, hol zokogva, hol virtuóz hangjátékkal jelenítenek meg, testképzavarral is párosul, melyre még a neve is emlékezteti: Bajominagy Jetti. Erdélyi Tímea alakításán egy pillanatig sem érződött, hogy egy nap alatt tanulta be a szerepet, a koreográfiát és Jetti nehéz szólamát. Könnyeden játszik, bár dinamikája eltér váltótársáétól. Míg Balla Eszter a komikusabb részekben erőteljesebb, addig beugrója a drámai pillanatokban, a freudi ráeszméléseknél érzelmesebb.

A törékeny egyetemista ellentéte Trixi, a “húshegy, a nőnemű gladiátor”, aki notórius hazudozó. Dobos Juditrobosztus lendületű mozgással, állandóan emelt hangerővel, parádésan alakítja a vagány, szexuálisan túlfűtött, ám előítéletes biztonsági őrnőt. Annál megrendítőbb hirtelen előtörő könnyes vallomása: azért hazudik, mert tudja, valós élete kevés.

A balettlépésekkel közlekedő, nagyokat vihogó, ugyanakkor gátlásait könnyekig átélő táncos Szisziként Nagy Sándor igazi ziccerszerepet kapott az alkotóktól. A lila műbőr dzsekiben, majd fehér atlétában feszítő, személyiségzavaros táncost bravúros fonológiával teszi különlegessé: sziszegő “sz”, süvítő “s”, sivító “c” hangjait dalai közben is virtuóz módon formálja, így keltve a melegség érzetét. Nyilván sztereotip a homoszexualitás ilyen megformálása, ám a karakterépítés minden előítélettől mentes.

Simon Kornél visszafogottabb és Sándor Dávid feszesebb amnéziás figurája a pszichoanalízis freudi módszerével nyeri vissza emlékeit (egy időre), és jön rá nevére: Pál Ervin Iván. A bőrdzsekis, nyakkendős, a hallottakat szó szerint megjegyző férfi a darab egyetlen vulgárisan beszélő alakja. Sándor Dávid lezseren, mégis elegánsan jár-kel, érzelmi kirohanása azonban drámaibb erővel hat, mint váltótársa vádjai, melyekben társai fejére olvassa betegségeiket.

Szente Vajkról az első színrelépésekor kiderül: hipochonder. Kordbársony zakójában, nagy táskájával először az orvos benyomását kelti, amit megerősít, hogy egészségügyi szakzsargont használ. Ám kiderül, a gyors mozgású férfi nem szakember, csupán műkedvelő a szomszédos színjátszó szakkörből, ahol egy musicalt próbál a társulat. “Utálom a musicaleket” című dala öniróniáról, csibészségről és komoly tapasztalatokról tanúskodik, hiszen olyan musicaleket sorjáz negatív példaként, melyek sikeréhez a Csoportterápia szerzői is hozzájárultak. Galambos Attila kongeniális fordításában állították színre Az operaház fantomját és a Rómeó és Júliát, amelyek mellett a Macskákat, illetve a Vámpírok bálját sem hagyják ki a melodrámák sorából. A dal ugyanakkor megfogalmazza azt a reményt is, hogy egyszer majd “a giccset néző kedves néző nem lesz elnéző”. Nem maradhatnak el a musical legjellemzőbb mozdulatai, díszletkliséi sem: “A végpóz úgyis jazz kéz”, a falból pedig egy villogó lépcsősor, majd kalaptartó és megannyi kellék bukkan elő. “Azt hiszik, nem tudom, hogy hátul vért izzadva húzza-vonja hatszáz díszítő”.

Harangi Mária realista színészvezetése megrázó érzelmeket hoz a felszínre. A történet során szóba kerülnek álompasik, szakítások, tönkre ment házasságok, meg nem született gyermekek, félelmek, gátlások. Minden témát egy nagy dal összegez, melyek zenéje modern és sokrétű. A történet és a zenei sodrás a két felvonás igénye miatt a szünet előtt törik meg. Sziszi nagy vallomása után, ami “kiverte a biztosítékot”, a terápiás csoport frappánsan, áramszünettel zárja az első felvonást. Teljes sötétben, fehér kesztyűben, fejükön színes ledsorral futtatott munkás sisakban énekelnek UV-fényben az áramszünetben felötlő gondolatokról s arról: “ábránd, hogy jó sors vár rád, csak rosszabb jön”. A kontrasztos látványvilágban Fejes Kitty koreográfiája gyönyörűen kelti életre az alakokat. A mű talán legmodernebb dala, Natasa, azaz Ladinek Judit és Polyák Lilla első szólója a premier óta kikerült az előadásból. Pedig a fülbemászó zene mellett frappáns nyelvi játéka tette különlegessé. Az ostoba, nyafogó, unatkozó feleséget alakító színésznőknek mégis megmaradt a lehetőségük, hogy remek alakításuk mellett énekelhessenek is egy nagy ívűt. Az előadás legmeghatóbb és leginkább slágergyanús dala a “Lesz majd egy út” az előadás végén is visszatér.

A Madách Színház a kapcsolatok mélypontjait poentírozva, gyengeségeit könnyek közt megvallva két felvonásnyi nevetést és súlyos ráeszmélést kínál mai problémákkal, mai nyelvezettel, megoldás nélkül. Az alkotók szembemennek a sikermusical alapszabályával: a happy end nem kötelező, mégis, a gátlások fokozatos feloldódása a színen és a nézőtéren egyaránt bizonyítja, hogy “Csoportterápiára járni mégsem kár”.