peszterblog

Repertoárt hirdetett a januárban új vezetéssel új irányba induló Erkel Színház, ahol a klasszikus musicalek mellett magyar darabok lesznek láthatók, a műfajt jól ismerő és magas szinten művelő alkotókkal, előadókkal és felújított színpadtechnikával. Elemző írásomban kitérek az Erkel Színház körüli kultúrpolitikai visszásságokra, felülvizsgálom az igazgató, Szente Vajk nyilatkozataiból kirajzolódott elképzelést a megvalósulás fényében, áttekintem a teátrum repertoárját, és érzelmektől cseppet sem mentesen tudósítok a Hello, Erkel! – Beköszönünk nyitó gáláról. Nem lesz rövid. De az idáig vezető út sem volt kurta kirándulás.

(olvasási idő: 10 perc)

Jaj, de unom a politikát…*

Amikor 2024 novemberében megjelent a Magyar Közlönyben, hogy az Erkel Színház musicalszínházzá alakul, amelynek vezetője Szente Vajk színész-rendező lesz Cseke Péterrel, a Kecskeméti Nemzeti Színház igazgatójával az oldalán, két dolog történt. Az első, hogy a jobb szemem elkezdett vérben forogni a dühtől, a bal csillogni az örömtől. A második, hogy lépten-nyomon butaságokat kezdtek kérdezgetni tőlem ezzel kapcsolatban. Utóbbit nem részletezem, mert rém kiábrándító képet festenék komolynak gondolt szakemberekről is, akik nem értették, hogy itt nem csupán arról van szó, hogy egy színház új vezetőt kap, vagy profilt vált, hanem a korábbi helyét egy teljesen új intézmény veszi át. Fontosabb, hogy egy olyan valaki, mint én, aki talán valamelyest hozzáértőnek számít, aki idejének egy részét független színházakban tölti, aki szűkös anyagi keretéből ezen színházak megmentését célzó programokat támogat, aki hisz a kultúra egyetemességében, a(z emberségességre) nevelés egyik fontos alappillérének tartja a színházat, vallja a szólás- és véleményszabadságot, különösképpen a művészet szabadságát, és rosszul van a hazugságtól, miközben nagyra tartja a zenés színházat, és a kommerszben is látja az értéket, hogyan álljon egy ilyen felemás helyzethez. Mégpedig ahhoz a helyzethez, hogy van 3,5 milliárd forint egy új színház elindítására, de nincs néhány millió olyan társulatok támogatására, melyek nagy érdeklődés mellett értéket teremtenek, százaknak adnak munkát, fontos nevelő tevékenységet végeznek és sorolhatnám. Tekinthetnénk ezt önleleplezésnek a kultúrpolitika részéről, holott valójában pusztán erődemonstráció. És e helyzetben nem az a baj, hogy Szente Vajk és alkotótársai „kapnak” egy színházat, sőt!

Éppen itt volt az ideje, hogy Szirtes Tamás, Kerényi Miklós Gábor és Béres Attila után, a következő nemzedék jelentős musical rendezőjeként (rendezői esztétikájáról lehet vitatkozni, de tény, hogy megkerülhetetlenné vált a műfajban) Szente is megmutathassa, mihez tud kezdeni a magyar musicallel, ha kompromisszumok nélkül alkothat. A baj a politika hazugságaival van. Ugyanakkor: ezt nem lehet számon kérni vagy megbosszulni azokon az embereken, alkotókon, előadókon, műszakon, háttérstábon, akik csupán szeretnének színházat csinálni. Jó színházat. És erre most lehetőséget kaptak. Hogy ehhez mennyi fogösszeszorítós mondatot kellett kimondani, kinek mit kellett megtennie, milyen kompromisszumokat kellett megkötnie, az ebben a szakaszban már teljesen mindegy. Született egy színház, amely a minőség ígéretét hordozza. Az Opera népoperái helyet kapnak az Eiffel Műhelyházban, a koncertek talán a MÜPA-ban, vagy még az is lehet, hogy játszási szünetekben időnként az új Erkelben is.

Ahogy annak idején az első néhány premiert megnéztem a Vidnyánszky Attila vezette Nemzeti Színházban, és évadonként egy előadást azóta is megpróbálok végig ülni több, de inkább kevesebb sikerrel, úgy az új Erkel Színháznak is megadom az esélyt. Vidnyánszky nemzetije elbukott a teszten, már az első bemutatóval. Szente Erkelje eddig jelesre vizsgázott. És nem csak azért, mert nagyobbat dobban a szívem, ha Feke Pál hangja megszólal, vagy ha felcsendül az Abigél egyik dala…

A giccset néző kedves néző nem lesz elnéző…**

Az Erkel Színház repertoárján magyar szerzők darabjai és magyar vonatkozású művek szerepelnek majd – ezt vetítette előre a Közlönyben megfogalmazott határozat és az a koncepció, melyet korábbi interjúiban Szente Vajk felvázolt. Cseke Péter úgy fogalmazott, olyan musicaleknek ad helyet az új intézmény, melyek a magyar kulturális élet dicsőségére válhatnak és minél szélesebb réteget meg tudnak szólítani.

Ennek 95%-ban eleget is tesz az új Erkel Színház. (Vajon meddig fogjuk „új” jelzővel illetni? Ezen elgondolkodhatunk, míg a Moszkva térről eljutunk a Felszab térig…)

Az újdonsült igazgató egy, az Indexnek adott interjújában kifejtette, milyen az ő színházeszményének megfelelő épület. A színházeszmény nem pusztán művészi elképzelés nála, hiszen Szente azt vallja: a színházi előadást megteremted művészetként és eladod mint terméket. Ehhez mérten az egykori elképzelés: viszonylag nagy befogadóképességű, nagy dőlésszügű nézőtér, hogy az intézmény jelentős részben a jegybevételből el tudja tartani magát. Ugyanakkor arra is utalt többször, hogy nem a magas jegyár, hanem a sok, valós jegyet vásárló néző a garancia nemcsak az anyagi fennmaradásra, de a minőségre is. „Közönség nélkül a műfaj életképtelen, és akkor működik jól, ha a közönség tartja el.” – így fogalmazta meg ezt Miklós Tibor Musical! című könyvében. (vö. Miklós Tibor 2002. Musical!. Novella Kiadó. 535. o.)

Az Erkel Színház 1800 férőhelyes, a helyek többségén kiváló, de legalábbis jó látásviszonyokkal.  A jegyárak terén is úgy tűnik, állja a szavát az igazgató. 14 000 és 4000 forint közötti áron vásárolhatók belépők egységesen minden előadásra. Ha azt tekintjük, hogy a József Attila Színház amúgy remek előadásaira is 7000-8000 forint a legalacsonyabb árú jegy (a Madách Színház új bemutatójára a pótszék ára 3900 forint, az első kategóriás helyek 21900 forintért elérhetők, bemutatón ugyanezek 4900 és 32900 forint, a Radnótiba 10 400 és 5100 forint, a Katonába 9900 és 4900 forint között válthatók jegyek), kijelenthető, hogy valóban, ha nem is pénztárca barát, de pénztárca haver árazással nyit a teátrum. Azért az megjegyzendő, hogy a jegyvásárlók száma nem egyenlő a nézők számával, ha csak magamból indulok ki, aki kétszer néztem meg a Puskást (először el akartam hinni, hogy jó lesz, másodszor pedig, mert elsőre nem tudta elhitetni velem. Igaz, másodjára sem…). Ha szigorúan ragaszkodunk az érvényes méréshez, akkor ez két jegy, egy néző.  

Az első éves 3,5 milliárdos keret egy részét felújításra fordítják, elsősorban a színpadot és annak technikáját érintő átalakításokra. Bár épületen belül nem várható strukturális változás, mégis, ha lehetne kívánni, akkor két vágyam lenne. Egy stúdió vagy kamaraterem, ahol lehet kísérletezni kislétszámú, alacsonyabb költségvetésű előadásokkal, a nagyszabású musicalektől eltérő sémával, témával, kémiával. Mint egykor a Dögkeselyű a Madách-ban, a Jentl az RS9-ben, az Orgyilkosok a Tivoliban, a Bonnie és Clyde az Orfeumban vagy a Legendás Mátyás a 6színben. (Mert bár a zöldmezős darabok bemutatása bátor, de kétszáz fős stábbal, milliós marketing költéssel korántsem kísérletezés.) Illetve ahol lehetnek pódiumbeszélgetések, workshopok, klubestek – igény az lenne rá, reméljük szándék és hely is lesz hozzá. A másik kívánság a modern színház Achilles-ínjának orvoslása, a női mosdók számának növelése. Profán igény, de valós egy 1800 fős nézőtérnél, melyen lássuk be, többségében hölgyek foglalnak helyet…

Hogy ki a magyar, fikció, csupán absztrakció…***

Mivel fog leültetni az Erkel estéről-estére 1800, valós áron jegyet vásárló nézőt? Musicalekkel, az alapító szándéka szerint magyar és magyar vonatkozású musicalekkel. Ahhoz azonban, hogy hosszú távon megtöltse a nézőteret, a műfaj önmagában kevés. Ahogy Miklós Tibor írta interjú könyvében: „habár a vízcsapból is musical folyik, a ‘víz’ minősége többnyire rossz, emberi fogyasztásra alkalmatlan”. (vö. Miklós Tibor 2012. Óh, milyen cirkusz, óh, milyen show. 12. o.) A számára „ihatatlan víz kiszűrésére” Szente egyszerű módszert alkalmaz: a repertoárt saját darabjai és korábbi sikeres rendezései alkotják. Mint Miklós Tibor egy másik helyen megjegyzi, ez megbízható út. „A színház –Shakespeare és Offenbach óta – akkor virágzott igazán, ha a szerző színháza volt.” (vö. Miklós Tibor 2002. Musical!. Novella Kiadó. 535. o.) 2011-ben mutatta be a Madách Színház az első musical pályázatának nyertes darabját, a Csoportterápiát, mely Szente Vajk és Galambos Attila első közös műve volt, zenéjét Bolba Tamás szerezte. Az előadásban elhangzik egy pimasz dal arról, miért lehet nagyon utálni a musicaleket. A refrénjében így fogalmaztak: néha azt álmodom, hogy e giccset néző kedves néző nem lesz elnéző. Erről szólt tehát a biankó bizonylat, melyet az újsütetű igazgató az évek során kiállított. 

2025. május 2-án kezdtük el beváltani, és bár a rendezéstől megposhadhat, egészen ihatónak ígérkezik az érte kapott kínálat. Első évadában hat bemutatóval várja a nézőket az Erkel Színház, valamint továbbra is látható lesz a Kőszívű és a Puskás. Irgalmatlan gyorsasággal sorjáznak majd a bemutatók az évad elején, ami egy induló színháznál egyáltalán nem szokatlan, pláne, hogy az igazgató korábbi rendezéseinek felújításairól van szó. Szeptember 19-én Galambos Attila, Szente Vajk és Juhász Levente A trón című történelmi krimijével nyitnak. A műből a nyitógálán elhangzott két dal alapján a musical-triumvirátusra jellemző nagyívű, ezúttal történelmi ihletésű jelentősen fikciós történet szültett eklektikus, népi elemeket, rockot, popot ötvöző zenével. Bár Mátyás Ébredj, tavasz című dalának refrénjében rendkívül kínos az „együtt szeljük át majd az eget, senki nem lesz itt szárnya szegett” sor, reméljük, ennél csak szebb szövegekkel tisztelik meg a történelmünket. A szereposztás eddig tudható része a darab kecskeméti szériája után nem meglepő: Ember Márk, Veréb Tamás. 

Októberben érkezik az Elisabeth. A történet magyar szálait és hazai előadástörténetét talán nem kell részletezni, a szerzője Michael Kunze és a magyar származású Lévay Szilveszter. Szereposztás még nincs, de várhatóan Pesten is bemutatkozik (a Margitsziget után) a hírös város Halálja, Koltai-Nagy Balázs és talán visszatér Járai Máté vagy Szabó P. Szilveszter is e karakterben. Novemberben jön az első kakukktojás: az Apáca show. Sejthető volt, hogy lesznek kiskapuk a magyar musical határkerítésén, ilyen például a történet magyar vonatkozása vagy valamely alkotó magyar kötődése, de azért ekkora lyukra nem számítottam. Ha bárki tudja, hogy milyen magyar vonatkozása van a 2006-ban Pasadenában, majd 2009-ben a West Enden bemutatott, ízig-vérig amerikai filmadaptációnak azon kívül, hogy Galambos fordította meglehetősen szellemesen és Szente rendezte meglehetősen giccsesen 2018-ban a Szegedi Szabadtéri Játékokon, árulja el, kérem. A főszerepet ismét a napfényes városban kicsit hangosan és kicsit túlzóan játszó Peller Anna alakítja, akinek remélem, ezúttal a rendező jelzi, hogy a kicsit kevesebb lenne a sokkal jobb… Karácsonyra színpadra állítják a TulipánTündér Produkció 2017-ben Juronics Tamás rendezésében a BOK csarnokban bemutatott családi mesemusicaljét, az Álomutazót. Anno úgy fogalmaztam, hogy futurisztikus mese, hatásvadász látvánnyal, amelynek a marketingje izgalmasabb volt, mint az előadás. Meglátjuk, mire mennek vele kőszínházi körülmények között.

Valentin naptól kezdve Demjén Ferenc slágereit is hallhatják az Erkelben, ugyanis – szintén nem nagy meglepetést okozva – elkészítik a Hogyan tudnék élni nélküled? film színpadi változatát. Főszerepben Ember Márk. Az évad utolsó premierje a Rebecca – A Manderley-ház asszonya lesz. Az Operettszínházban 2010-ben, Szegeden 2024-ben Béres Attila rendezésében láthatta a közönség a darabot, melynek szereposztásából két név ismert és igazán bíztató: Kovács Gyopár és Jeges Barbara. Vajon Béres harmadszor is nekiugrik vagy ez is igazgatói rendezés lesz?

Hello, Erkel! – El se kezdjed!****

Az induló színháznak számos lehetősége adott arra, hogy hosszú időn át fenntartsa az érdeklődést, csak a kreativitás és az idő szab határt a marketingnek. Előbbiből nincs hiány az Erkelben, utóbbiból nem jutott sok a nyitány előtt, de eddig mindkettővel jól gazdálkodtak. Bár a váltás járt némi botránnyal, kapott negatív visszahangokat, mégis a műfajt kedvelő, a színházért önmagában is lelkesedő, és józanul gondolkodó nézőknél talán a várakozás és egy minőségi újdonságot kínáló színház reménye többet nyomott a latba. Ezt mutatja, hogy a május 2-ára meghirdetett Hello, Erkel! – Beköszönünk című nyitógálára néhány nap alatt elfogytak a jegyek. Az arculat után a közel ezer tapasztalt és pályakezdő énekes-színészt, valamint amatőrt megmozgató castingokba adtak betekintést, és bemutatták a társulat alapító tagjait: Kovács Gyopár, Vágó Bernadett, Ember Márk, Feke Pál, Veréb Tamás. Minezekből már lehetett következtetni, hogy ki és mi várható a kapunyitáskor.

Az Erkelben korábban is futott Szente produkciókból megszokott ötletes, bár engem kevéssé vonzó, de sokak számára izgalmas aktivitások adták a körítést: időkapszula, szelfi pontok, kívánságlista írás a büfében és a shopban, festegetés, origami, és a pénztárban a színészek árulták a jegyeket. De ennél is jobb ráhangolódást kínált az a rengeteg ismerős, akivel az előadás előtt lehetett találkozni. Akikkel együtt koptatjuk a színházi zsöllyéket több mint húsz éve. Reményekkel és fenntartásokkal telve várakoztunk, hogy leperegjen a számláló és kezdetét vegye a beköszönés.

A gála szlogenje: dobbanaszív. Igen, így egybe írva. Több megfejtés megfogalmazódott bennem: az első szívdobbanás a kezdet; az érzelmekre fognak építeni – nosztagia, rajongás; vagy talán a Puskás inspirálta: egyszerre dobban meg tizenegy szív, ami ez esetben 1800 plusz a stáb, uszkve kétezer.

A közel kétórás gálaműsor méltó nyitány volt, tisztelgés a múlt előtt és bepillantás a jövőbe. Az estet rövid videós jelenetek vitték előre, a konferanszié, a fiatal és fényesen tehetséges Péntek Fanni készületét követhették a nézők, ahogy az egyes fellépőkről és darabokról a kollégáival beszélget. A Kőszívű Türelem című tercettjével vette kezdetét az Erkel Színház új érája. A társulat két alapembere, Veréb Tamás és Ember Márk mellett színpadra lépett a kiváló hangú, orosz származású Braga Nikita. Következett a főhajtás az első magyar musicalnek nevezett darab és az elődök előtt, Szinetár Dóra énekelt az Egy szerelem három éjszakája című darabból. Szinetár jelenléte számomra azt az ígéretet is hordozza, hogy az Erkel nem lesz propaganda színház, és ebben az intézményben van helye annak is, aki hangosan vállalja a véleményét, ha a műfajban profi.

Kisvártatva felbukkant a sorok között Járai Máté, aki laza eleganciával, könnyed humorral és tökéletes öniróniával előadta az új Erkelre átszövegezett – új irány, hagyjuk ezt, Szente Vajk el se kezdd  – fentebb említett Utálom a musicaleket dalt. Az Ég tartja a földet műből Bori Réka és Koltai-Nagy Balázs duettezett, majd A trónból Mátyás és Ladislaus dalai szólaltak meg, mely utóbbiban Veréb Tamás hangjával és játékával ismét megmutatta, hogy miért hiányzott ő nagyon a zenés színházi palettáról.

A videós bejátszások mellett a fellépők személyes történetekkel, vallomásokkal vezették fel dalaikat, köztük Szerednyei Béla, aki a Doktor Herz musicalből énekelt a kivetített Psota Irénnel – gyönyörű gesztus. Kovács Adrián és Galambos Attila Operettszínházban bemutatott misztikus művét, a Szerb Antal kalandregényéből született Pendragon legendát idézte meg a műfaj titánja, Szabó P. Szilveszter. A nosztalgia és a tiszteletadás vonalán haladva Kocsák Tibor és Miklós Tibor Szabó Magda regényéből írott Abigél musicaljének torokpróbáló dalában együtt lépett színpadra Vágó Bernadett és Vágó Zsuzsi – régen várt nagy pillanat. Ekkor tényleg dobbant a szív, lúdbőrzött a kar, könnyezett a szem. A musical új generációjának egyik kiemelkedő színésznője Kovács Gyopár a Rebecca Palackba zárt idő című nagy dalát énekelte kristályosan, lélektanilag remekül ábrázolva Én-t. Biztató előjelek. A Kunze-Lévay darabból Mrs. Danvers szólóját – meglepetésként – a rockzenekarokból ismert debreceni énekesnő, a castingon a színházak számára is felfedezett Jeges Barbara hozta el, döbbenetes hatással, hatalmas és hibátlan hanggal. A többnapos válogatók eredményeként olyan kitűnő kvalitású énekes-színészek kapnak lehetőséget az új Erkel Színházban többek között, mint Fejes Szandra, Pacskó Dóra, Stafanics-Polyák Rita, valamint Cseh Dávid Péter, Károlyi Krisztián és Nemes Tibor, akik az Álomutazóból énekeltek.

Színpadra állt a Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor Rock Színház számára írott Sztárcsinálók – és a magyar musicalek egyik legnehezebb – ikonikus dalával, a Róma égésével Serbán Attila, Feke Pál pedig a Padlás Fényév távolságával nyomatékosította, neki az Erkelben dolga van. Hangzott el részlet a Puskásból és nem maradhatott ki az Elisabeth sem: Bori Réka és Koltai-Nagy Balázs a Hogyha kell egy tánc, az est külföldi vendége, Maya Hakvoort az Ich gehör nur mir – Az már nem én lennék című dalt énekelte. Peller Anna, Vágó Zsuzsi, Dobos Judit, Péntek Fanni és az ensemble habitust öltött és szerzetesi fityulában hozták az Apáca show dalait. Zárásképpen Ember Márk Demjén Ferenc Jégszív című szerzeményét, majd Kovács Harmattal az El kell, hogy engedj slágert énekelte. És Náray Erikát ki ne hagyjam, aki narrátorként kísérte az estét.

Szente Vajk és csapata – Kovács Yvette Alida jelmeztervező, Rákay Tamás díszlettervező, Túri Lajos Péter koreográfus, Károly Kati zenei vezető, Drucker Péter karmester – jó érzékkel ültette fel a közönséget a nosztalgia vonatra a megidézett művekkel, az elmúlt évtizedek ma is megérdemelten ünnepelt sztárjaival, a nagy visszatérőkkel, miközben elegánsan vezette fel az új korosztály már bizonyított és pályájuk kezdetén járó tehetségeit. Mindehhez a díszletet a padlótól padlásig érő több síkban elhelyezett LED-falak adták, kiegészítve egy lépcsővel, máskor néhány tükörrel, pár oszloppal, esetleg egy-egy zongorával vagy paddal, megfejelve némi füsttel, szikrával, tűzzel. De ha ezek sem lettek volna, akkor is működött volna, mert éppen azt adta, amire számítottam. Egy újabb biankó csekket, hogy a következő években ismét lesz végre versenytársa a Madách Színháznak – ami jót tesz a művészi teljesítménynek –, lesz egy hely, ahol a műfajért rajongó és azt kívül-belül ismerő alkotók dolgoznak – ami jót tesz az előadásoknak –, és betölti az Operettszínház után maradt űrt.

Zárszó

Szente Vajk a megnyitón azt mondta: ez a színház nem ezen az estén kezdődik, nem is akkor, amikor véget ér, hanem amikor hazamegyünk, és nem tudunk aludni tőle. A gála után a színház előtt még másfél órán át beszélgettünk és tovább, hajnal negyed háromig group chatben néhány ismerőssel, akikkel a Madách Színház húszéves jubileumi programsorozatán ismerkedtünk meg és nyertük meg a musical műfajáról szóló kvízestet. Vagyis nem ez alkalommal láttunk először musicalt… Aztán nekiültem megírni a tapasztalatokat, és még ma, 27 órával a zárótaps után is ekörül forognak a gondolataim. Félretéve a politikai álszentséget, az új Erkel Színház megnyitója ünnep volt. Mert akik most – megérdemelten – lehetőséget kaptak, hogy jó színházat csináljanak, olyan emberek és művészek, akik hisznek az értékteremtésben, ragaszkodnak a minőséghez és nem utolsó sorban nemcsak szeretik, tudják is ezt a műfajt. És van legalább egy nagyszerű kortárs szerzőjük, Galambos Attila, a ház táján akad néhány kongeniális zeneszerzőjük, köztük Kovács Adrián, egy pazar tánckaruk, egy sokra hivatott ensemble-juk és egy munkájukhoz értő háttérstábjuk. Megérdemlik az esélyt. Szeptemberben beváltjuk a csekket, meglátjuk, mit kapunk cserébe.

A köztes címek eredete:

* Szörényi-Bródy: István, a király

** Galambos-Szente-Bolba: Csoportterápia

*** Eric Idle–John Du Prez: Spamalot

**** csupán szójáték

Jegyvásárlás: https://erkelszinhaz.jegy.hu/

Aktuális információk: https://www.facebook.com/ErkelSzinhaz és https://www.instagram.com/erkelszinhaz/