peszterblog

Színművészet, énekművészet és mozgásművészet együttállását hozta el az István, a király Budapesti Operettszínházban látható előadása. Aktuálpolitikától mentesen, a karakterek összetettségét kiemelve, az eredeti mű hibáit kiküszöbölve tárja a nézők elé Székely Kriszta rendezése két férfi önmagával és közegével vívott küzdelmét a hatalomért.

A Nagymező utcai teátrum 2018 szeptemberében mutatta be a bajai szabadtéri előadások után kőszínházra alkalmazott változatban az István, a királyt. Székely Kriszta rendezésében a főtáblás szereplők mellett az abszolút főszerep a tánckarnak jut. A hip-hop kultúra ruházatára hajazó szürke jelmezben a táncosok az előadás 98 százalékában a színen vannak. Bodor Johanna balettigazgató és Lénárt Gábor koreográfiája ötvözi a klasszikus balettet, a kortárs táncot, a hip-hopot, a néptáncot, de még a capoeira elemeit is. A nyitó jelenetben váltakoznak a táncstílusok kiegészítve egymást. Legnagyobb erénye a koreográfiának, hogy elszakad a műhöz hozzánőtt néptánctól, és csupán ott használja, ahol a zene valóban igényli, például a Koppány énekelte dalok közben.  A tánckar a nép, a katonák és a szerzetesek. Tökéletes összhangban, lehengerlő energiával, a főszereplőkkel kiváló partnerségben vannak jelen a színpadon, betöltve a díszlet adta teljes teret.  Cseh Renátó térkihasználása ideális, a színpad két oldalán két hatalmas szobor látható, egy angyal és egy szarvas agancsos bikára hasonlító termékenység ábrázolás, szimbolizálva az újat és a régit. Az Adj békét Uram során Réka a két istenség között lép színre, mint a két oldal közti összekötő, mögötte helyet cserél a két szobor, a sötét színpadon négy fénysugár világítja meg fentről az imádkozó Gizellával, Pázmánnyal és Vecellinnel, a közönség előtti kifutón térdelő István mögött. A színpad hátsó részében hol reflektor fal, hol egy hatalmas LED-ekből álló kereszt látszik. Középen emelvény, melyre például Géza üveg koporsóját helyezik, vagy nagy asztal kanapéval a halotti tor díszleteként.

(fotók: Budapesti Operettszínház)

Az István, a királyt a “nemzeti” zenés színházi kánonban szokás remekműként emlegetni, de ha csupán színműként elemezzük, több hiányosság fedezhető fel a dramaturgiában. Életszerűtlen találkozások, nagy pálfordulások, amelyeket a fiatal rendező már az első jelenetekben helyrebillent azzal, hogy Géza koporsóját István és Koppány együtt viszik be a színpadra, őket két oszlopban kíséri a család: egyik oldalon Sarolt, Gizella és Vecellin katonái, másik oldalon Réka, Torda, Laborc, valamint Koppány feleségei. Egy család és a közös gyász jelenik meg a színen, mégis már ekkor megmutatja a különböző érdekcsoportokat. Homonnay Zsolt fekete szerzetesi ruhában, érthetetlen módon kopaszra maszkírozott Asztrikja parancsolóan magasodik a gyászolók fölé és küldi el Koppányt a koporsótól, majd zavarja el a Sarolt fülébe suttogó Laborcot. Mindeközben szól a mű egyik tétel dala, István fogadalma apjának. A színészek apró gesztusai teszik színházzá az oratóriumot – Koppány sorról-sorra eszmél rá, hogy István át kívánja venni apja helyét. A rendezés megengedi, hogy minden színész a saját alkatát adja hozzá a szerephez. Sándor Péter Istvánjából, erős, néha rekesztett hangjából, testtartásából, mozdulataiból süt a fájdalom és ordít a düh, szétfeszíti a kétség és felrobbantja a megfelelni akarás.

Kocsis Dénes leendő királya klasszikus hangképzéssel visszafogottabb, több fájdalommal és elfogadással teli, testével kevesebbet dolgozik. Sándor érezhetően szélesebb eszköztárral bír kiváló énekhangja mellett, míg Kocsis Dénes elsősorban a hangjával játszik, azzal viszont tökéletesen. Ám mindketten a gyenge szellőtől is elcsukló fiúnak tűnnek Dolhai Attila Koppánya mellett. Ami a zenés(z) színésznek talán veszteséget jelent, az a könnyűzenei színháznak a legnagyobb nyereség: az operából visszatért a musical színpadára korosztályának legsokoldalúbb, legkiválóbb művésze. Szakállasan, bozontos hajjal, mély dekoltázsából kivillanó szőrős mellkassal, széles vállát még szélesebbnek mutató prémes kabátjában fölé magasodik mindkét Istvánnak, majd megszólal: megállj István! Egy pillanatra egyenesebben ül a néző a székében, úgy dörren a térbe Dolhai Attila hangja. Harmincöt éve először nemcsak tökéletesen van elénekelve Koppány szerepe, de értelmezve, helyes prozódiával, vagyis értőn hangsúlyozva és jól tagolva hangzanak el a dalok. Az Elkésett békevágy Dolhai Attilától végre elnyerte valós értelmét: haraggal kevert fájdalom látszik az arcán, térdre rogy lánya mellé, miközben arról énekel, nincs visszaút a harcból, amit pedig el akart kerülni. Itt is tetten érhető a rendezés dramaturgiai réseket betömő remeklése: Istvánt Réka hozza el apjához, hogy felajánlja neki a békét. Hasonlóan elegáns megoldás, ahogy a halotti toron részt vesz a család Koppány ágát képviselő Laborc, és így kéri meg Sarolt kezét, illetve, mikor a győzelem után a tivornyán mint trófeákat felvonultatják a legyőzött feleségeit és lányát, érthető, hogyan is kérheti ki utóbbi az apja testét. Szintén remek rendezői fogás a három magyar úr dala közben bemutatni, mit tesznek a katonák a Kerényi Miklós Máté által kissé kiabálósan játszott Laborccal. Parádés, embert próbáló koreográfiával kínozzák. István tépi ki kínzói kezei közül és helyezi középre az asztalra, gyászolva, mély megrendüléssel, talán először fogva fel, hova is vezethet ez a harc.

A karakterek emberi érzelmeit állítja középpontba Székely Kriszta, így téve átélhetővé a történelem meghatározó pillanataiban játszódó családi drámát. Kihúzza az előadás aktuálpolitikai méregfogát, nem vonultat fel gépfegyveres katonákat, nem öltözteti öltönybe, piros-narancs nyakkendőbe a szereplőket, nem tolja el a hangsúlyt a vallási nézetkülönbségek felé, csupán elénk tár egy fájdalommal teli családot, mely történetesen egy trónért is harcol. Ugyanakkor nem hagyja ki, hogy szóljon 2019-hez. Sarolt a közönség felé fordulva nekünk énekli: „…mást itt e nép meg nem ért, csak túlerőt./Nem fogja fel a múltat, s nem sejti még az eljövőt./Szánalmas kis lény az ember önnön sorsán túl nem lát,/Könnyen megtéveszti néhány jól irányzott hazugság./Egymás ellen acsarkodva nem egy nemzet itt a nép…” És ránk néz bizakodva, szinte minden sort külön-külön szemlézve Koppány, mikor csatába készül. És ahogy Dolhai Attila tüzeli a népet, úgy biz’Isten, nem sokon múlik, hogy fölpattanjon a nézősereg és szembe menjen Szent Istvánnal, de egy egész hadsereggel is. A csatajelenetben nem harcolnak, mozgással, összecsuklásokkal jelzik a szenvedést, miközben a kard suhogásokat felváltják a puskák hangjai, a tank robaja, bombák robbanása – a nemzet széthúzásából eredő, az önös érdekeket szolgáló harc végigvonul a történelmen.

Az előadás minden jelenete és minden alakítás külön elemzést érdemelne, ahogy a Szabó Mónika által mindvégig feszesen vezényelt, kifogástalanul játszó zenekar munkája is. De mindezek közül ki kell emelni a Saroltot megformáló Siménfalvi Ágotát. Pattantyús Dóra jelmezei kortalanok, mégis modernek. Az anya egyszerre hordja a nadrágot, és fölötte egy palástra emlékeztető szoknyát. Ebben az anyáról első pillanatra mindent elmondó ruhában Siménfalvi elegáns, domináns, erős akaratú. Az első felvonásban még szinte gondoskodóan, aggódva, mégis keménykezűen irányítja fiát a trón felé, a második felvonásban, a tivornya során lerészegedve viszont már tombolva követeli Koppány felnégyelését. Ahogy azt üvölti Rékának: pusztulj vagy meghalsz, az embert elfogja a rettegés a hangjától, vehemens mozdulataitól. Dolhai Attilához hasonlóan ő is harmincöt éve az első tökéletes választás a szerepre. Ahogy a három magyar úr megformálói, Földes Tamás, Mészáros Árpád Zsolt és  Szabó P. Szilveszter is. Mindhárman lubickolnak a szerepben, kokettálnak a nézőkkel, humorral és iróniával formálják meg a visszataszító haszonlesőket. Váltóik, Langer Soma, Pálfalvy Attila és Kiss Zoltán is remekül énekelnek, de a „nagy generáció” hármasa elviszi a tejfölt, jobban érzi és játssza ki a szerepekben rejlő komikumot. Kálmán Petra Rékája elszakad a néptánchoz hasonlóan a darabhoz kövült népdalénekes és klasszikus énektechnikai kliséktől. Erős, mégis érzelemmel teli inkább popos-rockos hangszínével, lágy mozdulataival ártatlan lányként áll István és Koppány előtt. Nem ússza meg ez az előadás sem a Réka-István románcot, ugyanakkor csak finoman jelezve, inkább plátói vonzalomként ábrázolják, ami erkölcsileg magasabbra emeli Istvánt feleségénél. Gizellát Maros Bernadett játssza, az előadás elején még félve a kényszer házasságtól, majd Gömöri-András Máté németes kiejtéssel játszott Vecellinével kacérkodva, és végül szerető támaszul visszatérve férjéhez. A Koppány feleségeit alakító színésznők bár szöveges szerepük kevés van, mégis jelentős alakjai az előadásnak. Ott vannak Géza temetésén, elsiratják a csatamezőn elesetteket és István végső megkoronázásakor is jelen vannak. Szexi kvartettet mutatnak be Koppánnyal, szemet gyönyörködtető koreográfiával, kéjesen és féltékenyen. Dancs Annamari és Szendy Szilvi kiemelkedő a kettős szereposztás asszonyai közül mind hangban, mind táncban, mind előadásmódjukban.

Az előadás legtüzesebb pontja kétség kívül Torda sámántánca. A hatalmas dobokkal kísért és révületben táncoló karral körbevett Tordát Szomor György elsöprő erővel játssza, hangja az őrület határán üvölt, mégis kifogástalan. Táncát kissé nehezíti a fején nem rögzített szarvas agancs, de így is hipnotikus. György-Rózsa Sándor delejezőbben, de hasonlóan transzba ejtő hangorkánnal és energiával alakítja Koppány jobb kezét. Aprólékosan kidolgozott, teljes felsőtestüket beborító testfestésük a sminkesek-maszkmesterek munkáját dicséri.

Székely Kriszta azzal, hogy maximalizálta az érzelmi töltöttségét a karaktereknek és jeleneteknek, több megrázó pillanatot hozott létre színészeivel, melyeket az előző rendezésekben nem éltem meg ilyen intenzitással (de leginkább sehogy). A csata elvesztése után Koppány kezei között hal meg katonája, akit akkor sem enged el, amikor a hozzá menekülő feleségeit és lányait a katonák elrángatják mellőle. A harci hév mély fájdalommá változik, sírva szorítja magához. Hasonló katartikus pillanat István összeomlása az örömünnep végén. A győzelemért viszonzást váró haszonlesők özönében meghasonlik, térdre zuhanva zavarja el őket, és megtörten énekli: „Oh, jó Uram, adj erőt,/hogy elbírjam a terhedet!/Törvényeid elfogadtam/de más szolgája nem leszek!” Sándor Péter az ünnep elejétől viszolyog a jutalmukat kérő álszentektől, mikor anyja elzavarja Rékát, végképp elfogy a türelme, fejét fogva, haját tépve, a földön szinte sírva követeli mindenki távozását, és távolságtartóan fogadja feleségét. Kocsis Dénesnél kevésbé felépített az összeomlás, könnyebben fordul Gizella karjaiba, ám imája megrendítő. Az ilyen pillanatok feledtetik az előadás néhány gyengébb pontját, mint hogy miért kell a szerzeteseknek ütniük Tordát a csata után, ha addig az egyház szerepe nem az erőszakra felbujtás volt (bár többek szerint szenteltvízzel hintik meg a pogány harcost, hogy megtisztítsák bűneitől), illetve a csodás jelmezek közé hogyan kerülhetett a gumipántokkal Istvánra erősített palást…

Összességében a letisztult, indulatoktól mentes rendezői koncepciónak köszönhetően a kétezres évek fiataljai is kaphatnak egy olyan István, a király élményt, mely számukra is érthető és átélhető, ahogy 1983-ban a királydombi volt az akkori nézőknek. (Ugyanakkor célszerű lenne a gyerekeknek előre elmagyarázni, ki-kicsoda az előadásban, és nem István és Koppány legnagyobb duettje közben elemezni fennhangon, csak hogy a hátul ülők, de talán még a színészek is jól értésék, hogy mik a családi viszonyok…)

Az elmúlt húsz évben legalább tizenöt különböző István, a király előadást láttam, beleértve felvételről az ősbemutatót, számos vidéki színház előadását, független és amatőr társulatok feldolgozásait, oratorikus változatokat, Szikora János és Alföldi Róbert rendezéseit. Volt köztük kiábrándító, mulatságos és playback is. Volt, amikor kiváló színészek játszották, de gyenge hangi adottságokkal, például a 2013-as Alföldi féle változatban (rajongok László Zsoltért, de az Asztrikja fájdalmas volt, Stohl András Koppánya pedig egyenesen megcsúfolása volt a karakternek), és volt amikor kifejezetten jó énekesek énekelték, de nem tudták eljátszani, mint 2015-ben a Királydombon (Radics Gigi kétségtelenül az egyik legjobb énekes, de nem sok érzéke van a színjátszáshoz, és bár Varga Miklós még mindig tökéletesen énekli Istvánt, vicces, hogy tíz évvel idősebb az anyját játszó Keresztes Ildikónál), és volt, hogy akár jó is lehetett volna, de mégsem lett az (2008-ban Feke Pál nagyszerű István lett volna egy jó rendezésben, de sajnos azt nem kapott Szikora Jánostól). A Budapesti Operettszínház előadása viszont kiváló példája annak, milyen az a kegyelmi állapot, amikor egy rockoperát átgondolt rendezésben kiválóan éneklő valódi színművészek adnak elő.

2019. január 26. 28. Budapesti Operettszínház

Ide kívánkozna minden táncos, kórustag és zenész neve!!!

(a nevek a megnézés sorrendjét jelölik)

István: Sándor Péter, Kocsis Dénes

Koppány: Dolhai Attila

Sarolt: Siménfalvi Ágota

Gizella: Maros Bernadett

Réka: Kálmán Petra

Laborc: Kerényi Miklós Máté

Torda: Szomor György, György-Rózsa Sándor

Asztrik: Homonnay Zsolt

Vecellin: Gömöri András Máté

Boglárka (feleség 1.): Dancs Annamari

Picur (feleség 2.): Faragó Alexandra

Enikő (feleség 3.): Szendy Szilvi, Fekete-Kovács Veronika

Sur: Szabó P. Szilveszter, Langer Soma

Solt: Földes Tamás, Pálfalvy Attila

Bese: Mészáros Árpád Zsolt, Kiss Zoltán

Krónikás: Angler Balázs, Horváth Dániel, Vizi Dávid, Soós Máté Bátor

Hont: Imre Roland

Pázmány: Miklós Attila

Szívből ajánlom, hogy váltsa meg jegyét még ma például ide kattintva, ha még talál szabad jegyet. Minden helyről élvezhető az előadás, ne várjon a “legjobb helyre”!